Elveszett világ - 600 év hangszercsodái (Mandel Róbert sorozata)
2010. október 17.
Fesztivál Színház
Elveszett világ - 600 év hangszercsodái (Mandel Róbert sorozata)
I. Középkori hangszercsodák
Al-Andalus - andalúz lantzene
Cantigas de Santa Maria - Mária-énekek Bölcs Alfonz gyűjteményéből (Kasztília, 13. század)
Von Pfeiffen, Trommeln und Saitenspiel - virtuóz osztrák, cseh és német középkori zene
Trubadúr- és trouvere-énekek eredeti, okcitán nyelven
Molendium - középkori táncok Közép-Európából
Chominciamento di gioia - olasz és francia középkori táncok
Km.:
Ahmad Al-Khatib - oud, David Kuckhermann - ütőhangszerek, Catalina Vicens Jéldrez - portatív orgona, Miqueu Montanaro - ének, galoubet (pipe és tabor)
Ensemble Unicorn (Michael Posch vezetésével)
Magyar Középkori Együttes
Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető Bubnó Tamás)
A középkor egész hangzó zenei hagyománya az idő mélyére süllyedt. Alig maradtak fenn hangszerek, és azt is csak feltételezni lehet, hogy az Európa bizonyos részein, eldugott falvakban megőrződött hangképzési módok őriznek valamit a középkori éneklési technikákból. Pontosabban, remélni lehet, hogy amit itt-ott romlatlan népi dalosoktól hallható, az többé-kevésbé betekintést enged a régebbi századok zenei gyakorlatába. Az ugyanis elég biztosan tudható, hogy a mindennapi gyakorlatban az előadás terén nem tátongott akkora szakadék a mű- és a vulgáris zene között, mint elméleti szinten.
Középkornak legelfogadottabban az V. század végétől a XV. század végéig tartó időszakot tekintjük. Ez a korszakolás a zenetörténetben is érvényes, bár itt a határokat későbbi eseményekhez kötve is meg lehet húzni. Ha a legtágabb értelmezést fogadjuk el, akkor szinte pontosan ezer évről van szó, ennek az utolsó három-négy évszázadából, tehát a késő középkorból származik a ma középkoriként tálalt zenék túlnyomó része. Ezt már csak az abból az időszakból fennmaradt lejegyzések nagyobb száma is indokolja.
Azonban nem szükséges, hogy egy előadót mélyebben érdekeljenek a teoretikus viták. Az ő nehézségei akkor kezdődnek, amikor a lejegyzett zenéket hangzóvá akarja tenni. A fennmaradt zeneszerszámok száma igen kevés. Fontos információkkal szolgálnak a hangszeren játszó, éneklő embereket és angyalokat ábrázoló képek, domborművek, ezek azonban nem megbízhatóak. Készítőiket elsősorban ikonográfiai megfontolások vezették, és bár némely esetben meglepően pontosan ábrázolják az instrumentumokat, játéktechnikákat, az együttesek összetételeit, máskor komolyan megkérdőjelezhetők lehetnek.
Ha a középkor hangszereinek világába akarunk betekinteni, megkerülhetetlen az Ibériai-félsziget története - Mandel Róbert is ezzel kezdte ismertető szövegét. Megtudhattuk, hogy a mórok a 711-ben indított hódítás után még nyolcszáz évig állomásoztak ott, "ideiglenesen". Kevesebbet hallottunk ellenben arról, milyen instrumentum is valójában az oud - ez viszont azért kaphat fontos szerepet egy, a fenti címmel indított koncertsorozaton, mert az európai zenetörténet egyik legfontosabb hangszerének, a lantnak közvetlen, az arabok által igen kedvelt elődjéről van szó. Azt sem tudtuk meg, egészen pontosan milyen muzsikát, milyen előadásban hallunk rajta. Az oud ugyanis szintén változott az elmúlt ezer évben, és ez felveti azt a kérdést, hogy az a játéktechnika, zenei felfogás, amit egy amúgy kiváló és figyelemfelkeltő produkciót nyújtó kortárs jordániai művész képvisel, vajon mennyire felel meg annak, amit egy korabeli mű autentikus előadása megkívánna.
De a fentebb írtak fényében autentikus előadásról beszélni a középkor zenéjének egy mai előadásával kapcsolatban valójában felesleges. Ha csak arra hagyatkoznának a zenészek, ami a szigorú tudományosságnak megfelel, igencsak száraz, mondhatni élvezhetetlen produkciók jönnének létre. Azonban az elmúlt évtizedekben a korszak zenéjének előadásában nyomon követhető egyfajta hagyomány. Ez a kiemelkedő előadókhoz kapcsolódó iskolák, és a több tanárnál is tanuló zenészek révén standardizálódott hangképzési, díszítési manírokat jelenti. Ettől függetlenül azonban mindig az adott befogadói közeg dönti el, mire értékeli azt, ami valójában megszólal.
Ezen az estén Fesztivál Színház közönsége nagyon jól fogadta a középkori hangszer- és énekes csodákat. És igaza volt, élvezetes, magas színvonalú zenei produkciókat hallhattunk, itt-ott kisebb kifogásolható mozzanatokkal, de végül is mindegyik előadó igyekezett hű lenni ahhoz a bizonyos modern-középkori hagyományhoz. A már említett oudművész mellett kiemelten említendő a nálunk már jó ismert Montanaro pipe- (háromlyukú furulya) és tabor- (dob) produkciója. A trubadúrok mai utódja egyszerre játszott a két hangszeren, igen virtuóz módon, de amikor színtelen, kifejezéstelen hangján énekelt, az kevésbé volt érdekes, még ha anyanyelvén, provanszálul (vagy másképp: okcitánul) tette is azt.
Michael Posch is figyelemkeltően kezelte hangszerét az Unicorn Ensemble élén, viszont hagyhatta volna a többieket bővebben szóhoz jutni, így soknak tűnt a furulyázás az est során.
Igazi hangszercsodákat az ez alkalomra összeállt Magyar Középkori Együttes tagjainak kezében láttunk. Kállay Gábor és Mandel Róbert organistrumon (kétszemélyes tekerőn) játszott, egyikük tekert, a másik a "billentyűket" húzkodta. Ez a társaság mutatott be - hazánkban tán először - egy tromba marinát is, de a hangosítás ellenére ebből bizony nem sokat hallottam. Lehet, újabb elméletek volnának szükségesek a név magyarázatára.
A Szent Efrém Férfikar hangzásából az egységes hangképre vonatkozó elképzelést hiányoltam, ezt komolykodástól mentes, mondhatni jó kedélyű előadásmódjuk ellensúlyozta.
Ritkán hallható nálunk a középkor zenéje, s most, hogy végre alkalom adódott, azt kell mondanunk, a Fesztivál Színház nem megfelelő helyszín ehhez. A légkondicionáló zaja, a mikrofonok segítette erősítés és a mesterséges visszhang végeredményben az ellen dolgoztak, hogy ezt a hangzó világot valódi dimenzióiban ismerhessük meg. Mintha mindaz, amit hallottunk, idézőjelbe lett volna téve. De még a legideálisabb feltételek megléte esetén is: lehet ez másképp?
