Első este – A walkür
2008. június 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Hunding - Walter Fink
Wotan - Juha Uusitalo
Sieglinde - Evelyn Herlitzius
Brünnhilde - Susan Bullock
Fricka - Németh Judit
Rend.: Hartmut Schörghofer
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Fischer Ádám
A walkür premierje már tavaly megvolt más énekesekkel egy-két szerepben, de ettől függetlenül nagy meglepetés nem érhette azt, aki ismét – most már a teljes egészében bemutatott ciklus részeként az előeste után – megnézte az első este operáját. A Ring Műpa-béli megjelenítésének koncepciójáról és rendezéséről írtunk itt is részletesen a Momuson, így a 20-i előadással kapcsolatban csak arról érdemes szólni, mi, hogyan valósult meg ott és akkor a színpadon, és előtte-alatta a zenekari árokban.
Legfőképpen a zenében, mert ez az a terület, ahol még egy ilyen fél-szcenírozott előadás sem elégedhet meg kompromisszumokkal. És egyre biztosabban látszik, a Fischer Ádám által megálmodott zenei koncepció nagyon magas színvonalú gyakorlati megvalósulása az, amely teljes mértékben igazolja a – mégiscsak kényszerűen – hangversenyteremben megvalósult Ring előadást. (Mint azt a karmester egy interjúban elmondta, az Operaházat egy ilyen projekt két hónapra teljes egészében lefoglalná.)
Siegmund szerepében Stig Andersen, főleg az első felvonásban, súlyos karaktert állított elénk, nagyszerű hangi matériával, a hősi vonások sem hiányoztak, ebben a szerepben meggyőzőbb volt, mint Siegfried megformálásakor néhány nappal előbb. Brünnhildeként ismét Susan Bullock lépett színpadra, hajszálra ugyanazokat az erényeket és hibákat mutatva, mint egy héttel korábban Az istenek alkonya premierjén. Vagyis sokszor élessé váló hangjával egy kissé hisztérikus nőt formált meg, bár Brünnhildéje emellett a mély érzelmek megfelelő hangi kifejezésével sem maradt adós, főleg az utolsó, hosszú nagyjelenetben lehettünk elégedettek alakításával.
A Wotan-Fricka páros kifogástalant nyújtott. A finn basszus, Juha Uusitalo megjelenése, szép tónusú hangja megfelelt a főistennek, ugyanakkor azt a vívódó figurát is meg tudta jeleníteni, aki rájön, vereséget szenvedett, nem Frickától ugyan, hanem azért, mert rossz szerződést kötött. Átlépni nem tud rajta, bizonyos húzásokkal esetleg késleltetheti a szükségszerűen bekövetkező véget. Németh Judit Frickaként méltó partnere volt a nagy vitában, páros produkciójukban az előadás egyik legnagyobb pillanatával találkozhattunk. Walter Fink is nagyszerűen valósította meg Hunding ellenséges, brutális figuráját, erőteljes basszusa és színészi játéka is hangsúlyos szereplővé tette a dramaturgiailag fontos, ugyanakkor nem sokat színen lévő szereplőt.
Külön bekezdést itt Evelyn Herlitzius érdemel, nagy volumenű hangi matériával – amikor az ember azt hitte, mindent kiadott magából, még tudott többet nyújtani – elementáris drámai erővel jelenítette meg a Ring tán legtragikusabb sorsú női figuráját, akinek nagyon rövid boldogság után kell lemondania mindenről, ami az életet jelentette számára.
És ismét a karmester és a zenekar. Énekeseket lehet szerződtetni, bármilyeneket, csak pénzügyi és egyeztetési lehetőségek kérdése. Arról a zenekari hangzásról és játékról, amely azonban megadta az egész zenei megvalósítás alapját, tényleg csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. A rádió zenekara adott volt Fischer Ádám számára, aki feltűnően kevés eszközzel, takarékos, de lényegretörő mozdulatokkal irányította az árokban kissé összezsúfolódott nagy zenészgárdát. Az eredmény azonban igazolta őt, a legjobbat hozta ki a mostanában nem a legjobb napjait élő együttesből. Mindenestre a Ring egésze - ahogy itt most a Műpában színrekerült - igazolta: nem egy fantaszta álmodott, nagyot, hanem egy nagyon is gyakorlatias zenész valósította meg azt, ami talán nem mindennapi, de ezek szerint lehetséges.
