Először és utoljára (Varnus Xavér a Nemzeti Hangversenyteremben)
2008. június 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Tomkins énekegyüttes (Vez.: Dobra János)
Fourtissimo együttes
Varnus Xavér – orgona
Nagy Marcell, Fodor Zsóka – próza
J. S. Bach: Jöjj szép halál, Korál a János-passióból, h-moll prelúdium, két korálelőjáték, korál, Air, e-moll fúga
Mozart: Ave Verum
Vivaldi: Siciliano
Schubert: Litánia
Ch. M. Widor: Toccata
Meseautó
Hair (Let the Sunshine in)
Mi tagadás, miközben Varnus Xavér péntek esti hangversenytermi ténykedését próbálom túlélni, mocorog bennem némi késztetés, hogy most aztán nagyon meg kéne mondani a tutit, hogy be kéne olvasni ennek a csaló gazembernek, el kéne küldeni nagyon gyorsan valamely melegebb éghajlat irányába ezt a szemfényvesztő, fölényes fickót.
De úgy látszik öregszem, vagy fáradok, vagy nem is tudom mi az oka, de már nem is igazán hoz indulatba az egyébként teljességgel nyilvánvaló tény, hogy a világhírűnek mondott orgonista nem tud rendesen orgonálni, valamint zenélés helyett a műsoridőnek legalább a felében beszél, és ráadásul akkor se nagyon mond semmit.
Varnus Xavér beszél tehát, például Bach elképesztően döbbenetes tehetségéről, méltatlanul nehéz életéről, sőt még a fúga szerkesztésmódjáról is. És viccelődik is néha (bár elég laposak a poénok), de azért főként mégis mesél, széphangon, szelíden és nyilván nem véletlenül, hiszen jól tudja azt ő is - mert amúgy valószínűleg nem tehetségtelen ember - hogy azzal még mindig jobban járunk, mintha orgonálna.
Először hallottam Varnus Xavért koncerten játszani, de többé már nem leszek rá kíváncsi. Azért nem, mert nem szenvedhetem a hazugokat. Azokat, akik vizet prédikálnak, miközben vedelik a bort. Varnus Xavér, dacára, hogy lépten-nyomon hangoztatja, valójában cseppet sem tiszteli Bach zenéjét. Sajnos amint a hangszerhez nyúl, az állítólagos tisztelet és fene nagy alázat, amelyről néhány másodperccel előbb még ódákat zengett nekünk, fura mód hallhatatlan, érzékelhetetlen, fülöncsíphetetlen marad. Tisztelet helyett leginkább csak használja e remekműveket, meglehetősen önző és igen arcátlan módon, méghozzá arra, hogy segítségükkel saját csodálatosságában lubickolhasson.
Azt hiszem, ha valaki kicsit is tiszteli és szereti Bach zenéjét, akkor először is alaposan elgondolkodik rajta. Megtanulja azt hiba nélkül és értelmesen előadni, nem keresgéli zavartan a pedált a lába alatt. Ha kicsit is tiszteli Bach zenéjét, akkor nem rendelkezik úgy, hogy a zeneszó közben színészek szonetteket mondjanak a színpadon. Nem pattan fel azon nyomban székéről - haját könnyed hisztérikussággal simogatva, öltönyigazgatva és önelégülten mosolyogva -, amint felemelte ujjait a billentyűkről, hogy máris kiprovokálja a lelkes tapsot.
Mert a lelkes taps kitör engedelmesen, amint a közönség megkapja a jelet. Pedig a művész úr orgonálása bizonytalan, egyenetlen, pontatlan, mentes az érzelmektől, és a gondolatoktól. Tempói feltűnően vontatottak, és menet közben folyamatosan tovább lassulnak. A zárlatokon megmagyarázhatatlanul sokáig ácsorog értelmetlenül. Dallamokat nem játszik, csak többnyire túl hangos, követhetetlen, értelmezhetetlen és élvezhetetlen hangmasszát. Partnernek pedig különösen csapnivaló, erről tanúskodik a Tomkins énekegyüttessel közös, minden képzeletet alulmúlóan unalmas és hibás produkció minden pillanata.
Nos, mindezek után lényegében csak egyetlen csendes kérdés maradt számomra. Miért van mégis zsúfolásig telve a Nemzeti Hangversenyterem Varnus Xavér koncertjén? Ez persze ugyanígy felmerült nem is olyan rég Nigel Kennedy művészetét illetően is. Valószínűleg a két dolog egy tőről fakadhat, valamiért fenemód szeretjük az orrunknál fogva vezettetni magunkat. De hogy ebben mi a jó, arra sajnos nem tudok válaszolni.
Mindenesetre a fél tízkor elkezdődő szünetben kisétálok a Művészetek Palotájából és némi tűnődés után úgy döntök, hogy szeretem én annyira a Hair zenéjét is, hogy a hangverseny első felében szerzett tapasztalataim alapján többé már ne akarjam sem azt, sem semmi egyebet meghallgatni Varnus Xavér interpretálásában.
Varnus Xaver - válaszként - az alábbi írás megjelentetésére kérte meg szerkesztőségünket:
Benjamin Britten:
Változatok egy kritikus témára
Tisztán emlékszem első találkozásomra a kritikusokkal. 17 éves lehettem, és három kórusomat adták elő egy színházi hangversenyen, Londonban. Iskolai házi feladat volt mindhárom, a szólamok a kánonszerkesztés legszigorúbb szabályai szerint követték egymást. Az előadás egyetlen írásos bírálata ledorongolta a kórusaimat, mondván, hogy nyilvánvalóan William Walton három Façade Songjának utánzatai. Aki veszi magának a fáradságot, hogy utánanézzen, megállapíthatja, hogy ez a kijelentés ostoba képtelenség. A ragyogó Walton-művek rendkívül bonyolultak - az én három darabom szinte a végtelenségig gyerekes és naiv, és még csak utalást sem találni bennük Waltonra. Nem nehéz elképzelni, micsoda lehangoló hatása volt az első visszhangnak a fiatal zeneszerzőre. Tajtékoztam a dühtől és nekikeseredtem, mert láttam, hogy az írás szemernyi igazságot sem tartalmaz, ráadásul el is bátortalanodtam. Semmi vállonveregetés - semmi biztatás - teljes érzéketlenség. Ez volna a kritikai hang, amelyre egész életemben számítanom kell? Borús kilátások. Elhatároztam, hogy attól a naptól fogva nem olvasok kritikát, és ezt, amennyire lehetséges volt, be is tartottam. Fájdalom, az embernek mindig akadnak jó barátai, akik küldenek egy kis sajtószemlét: \"Ezt már láttad? Egyetlen szavával sem értek persze egyet, de azért mégis...\"; vagy szeretetreméltó könnyedséggel eljuttatják a rosszindulatú fröcsögéseket: \"Bizonyára téged is érdekel ez a roppant érdekes beszámoló...\".
Húsz év alatt nem sokat változtak a kritikusaim. Természetesen néhányuk már barátságosabb hangot üt meg (ha jól sejtem, nagyjából a mezőny fele), de gyakorlatilag mindegyikük gyönge megfigyelőnek tűnik, sőt egy részük egyenesen tökfej. Őszintén elismerem, hogy bármilyen szorgalmasan dolgoztam is, minden darabomban maradtak szakaszok, amelyekben nem oldottam meg teljesen az összes problémát. De ezeket a részeket soha senki nem tette szóvá, a megoldási javaslatokról nem is beszélve. A kritikák megkíméltek a hazugság klasszikus eseteitől (az például nem fordult elő, hogy az eseménytől távol maradó kritikus írt volna rólam), de az egyik operám egyidejűleg kapott dicséretet egy amerikai lapban és elmarasztalást egy angol újságban - ugyanannak a szerzőnek a tollából.
De ezek apróságok, hiszen minden szakma bőven termel selejtet. Sokkal inkább aggaszt a kritikusok általánosan alacsony szakmai színvonala. Mit mondjak például arról a kritikusról, aki bevallotta, hogy tökéletesen zavarba ejtették utolsó, nagyobb lélegzetű munkáim, holott ezektől a bemutatók közönsége egyáltalán nem jött zavarba. Lehet hogy a kritikus őszintén beszélt, de ha arra a spontán reakcióra sem képes, amire az átlagos zenehallgató igen, akkor nem tanácsos kritikaírással foglalkoznia.
No de számít ez valamit is? Befolyásolja a művészt? Emlékszem, hogy Artur Schnabel, akinél nagyobb zongoristát még nem hallottam, mindig langyos megjegyzéseket kapott a sajtótól (még a halála után is) - és ettől még egész jól ment neki a zongorázás. Lehetséges azonban, hogy a zongorajáték mai színvonala kicsivel magasabb volna, ha őt állítanák példaképül, nem pedig valamelyik ízléstelen virtuózt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kritikai frázisok egy része megragad az önálló hallásra vagy ítéletalkotásra képtelen emberek fejében - azokkal nem törődhetünk, akik nem hajlandók a saját véleményük szerint ítélkezni (megjegyzem, nemrég hallottam egy hölgyről, aki bemagolta egy bizonyos kritikus kedvenc kifejezéseit, hogy műveltnek és szellemesnek mutatkozzon - de ez persze szélsőséges eset). Mi még nem tartunk ott, ahol New York - abban a városban, mint értesültem róla, a rossz kritika végleg tönkretehet egy színi- vagy operaelőadást. Nálunk nem kavar vihart, bár ezúttal is emlékeztetni kell rá, hogy a rossz kritika elkeseredettséget szülhet, ami jelentősen lelassíthatja más művek elkészítését. Az egyik operám bemutatójáról például azt írta a Times munkatársa, hogy egy külföldi színház, amely már lekötötte a darabot, föl akarta bontani a szerződésemet. Szerencsémre a Daily Mirrorban és a News of the Worldben dicsérő írásokat is találtunk, ami megnyugtatta a színház igazgatóságát - létre is jött az opera bemutatója és nagy sikert arattunk.
Ha a kritikusok léte szükségszerű - márpedig ennek igazságáról lépten-nyomon meg akarnak győzni -, mihez kezdjünk velük? Van egy pár ötletem. Azt talán fölösleges részleteznem, miért lehetetlen alapos érvekkel megtámogatott napi kritikát olvasni egy új műről vagy jelentős interpretációról. Ha ez valóban így áll, akkor amondó vagyok, testáljuk ezt a feladatot a mezei újságíróra, akit arra képeztek ki, hogy tárgyszerű tudósítást adjon egy hangversenyről: mely darabok hangzottak el, kiknek az előadásában, hogyan fogadta a műsort a közönség, hányan jelentek meg a teremben, milyen volt a hölgyek öltözéke stb. Az érvekkel alátámasztott ítéleteket bízzuk a komoly kritikusra, akinek legalább egy hét vagy hónap határidőt, továbbá megfelelő terjedelmet kell adni. A kritikust megilleti a bő terjedelem, hogy kifejthesse a nézeteit. Aki hülye, az két mondattal is elintézhet egy hangversenyt (\"X. művésznő minden ízében hibásan interpretálta Schubertet. Y. komponista új opuszának csillogása ürességet takar.\"), de kapjon csak két-három hasábot, mindjárt kiderül a kritikus zenei hozzáértéséről az igazság!
Kik legyenek a komoly kritikusok? Hangozzék bár önellentmondásnak, kimondom: ne a kritikusok! Nem akarom, hogy létezzenek olyanok, akik rendszeres kritikai tevékenységet végeznek. A kritikaírás maradjon mellékfoglalkozás. Igencsak megalázó egy pályafutáson át mások művein élősködni. Emiatt engedjük inkább nyilvánossághoz jutni a zeneszerzőt, az előadóművészt, a könyv- és zeneműkiadót, a hangversenyrendezőt, a zenei élet ügyeinek intézőjét, az intelligens és jóindulatú amatőrt, hogy időről időre az ő érvekkel alátámasztott bírálata jelenhessen meg a kollégák darabjairól. Nem félek én az oda nem illő elfogultságtól vagy féltékenységtől - végeredményben minél jobb egy művész, annál inkább képes megérteni a kollégák gondjait, és annál jobban felfogja, mit is akart valójában a másik művész, tehát beleérzéssel fog írni róla.
Sokkal kevésbé kell tartani az elfogultságtól, mint a legtöbb kritikust jellemző elvetélt művész esetében, aki megélhetési kritikaírást kénytelen folytatni. Hangsúlyozom, hogy az ítéletalkotásban legfontosabb az \"igazság\", ami könnyűszerrel kiröppen az ablakon, ha a kritikus félti a saját karrierjét vagy a szerkesztő és a rangosabb kollégák véleménye miatt aggódik, vagy csupán arra figyel, hogy emlékezetes és szellemes fordulatokkal tűzdelje meg az írását. A reagálása maradjon persze friss, és továbbra is szeresse azt a műnemet, amelyet bírál.
Ha már meghatároztam, ki írjon kritikát, előhozakodom egy-két kéréssel. Kéretik tudatni az olvasóval, milyen mércét használunk az ítélkezéskor. Kéretik érdemi tudást közzétenni, és nem olyan félműveltséget terjeszteni, ami megbénítja az ember természetes reakcióit, viszont nem ad technikai segítséget a művek megértéséhez. Legyünk szerények! A zeneszerző és az előadó nem a kritikus kedvéért dolgozik, ezt senki ne felejtse el. A kritikus jelenléte egyébként is gyakran okoz pénzügyi kellemetlenséget, hiszen a székét a közönségnek is el lehetett volna adni. És mi a közönségért létezünk - márpedig a közönség nyíltszívű, és ha képesek vagyunk leszállítani az árut, és van mit szállítanunk neki, akkor a közönség is barátságos és megértő lesz. (Barabás András fordítása)\"
