Előkarácsony Matáv Szimfonikusok módra

2003. december 17.
Zeneakadémia

Matáv Szimfonikus Zenekar
A Magyar Rádió Énekkara (karig.: Strausz Kálmán)
Szabóki Tünde, Várhelyi Éva, Mukk József, Kovács István - ének
Vez.: Ligeti András

MAHLER: X. szimfónia - Adagio
BEETHOVEN: IX. szimfónia

Mitől lesz karácsonyi egy koncert? Attól, hogy decemberben rendezik? Vagy attól, hogy annak nevezik? Mindez valószínűleg még kevés lenne hozzá. A megfelelő műsor kiválasztásával azonban ünnepivé lehet tenni a hangversenyt. Ebből a szempontból mindkét szimfónia telitalálat volt.
Biztosan mindenki érezte már úgy koncert előtt, hogy ez most jó lesz, jónak kell lennie. És milyen örömteli, ha beigazolódik az előzetes megérzésünk!

Mahler X. szimfóniájának Adagio-tételét az ideggyógyászoknak kellene felírniuk receptre. Persze recept nélkül is igénybe vehetjük, mindössze annyit kell tennünk, hogy minden külső, zavaró körülményt kikapcsolunk, és engedjük hatni a zenét. Ha rá tudunk hangolódni, máris érezzük, amint átfolyik rajtunk, feloldja a görcseinket, kibogozza és elsimítja szétzilált idegeinket. Túlzás nélkül állíthatom: teljes felüdülést nyújtott, és remekül megalapozta a szünet után következő Beethoven-szimfónia befogadását.

Természetesen előzetes elhatározásunk önmagában nem teszi felejthetetlenné a koncertet. Egy jó zenekar és egy jó karmester viszont sokat lendíthet a dolgon. Ma este mindkettő adott volt. Ligeti András saját zenekarát vezényelte, teátrális külsőségek nélkül, világos mozdulatokkal és mély átéléssel.

Az előtérben felállított karácsonyfa megtekintése után már ünnepi hangulatban készülök a második részre. Könnyedén átsiklom a szereplőváltozás ténye felett, nem érdekel, hogy mellettem Darth Vader ül személyesen, akinek húszméteres körzetben is hallani minden légvételét - nem, most csak a zenére koncentrálok.

Beethoven kilencedikjét nem lehet megunni. Minden tétel még szebb, még fantasztikusabb, mint az előző. A zenekar továbbra is összeszedetten, pontosan játszik. A második tétel a fúvósoké: remek szólókat hallunk tőlük. Félidőben érkezik a kórus és a szólisták - nem rossz megoldás, van idejük ráhangolódni a műre a harmadik tétel alatt. Ez a tétel pedig a vonósoké lesz: ők sem okoznak csalódást. Sőt, ha mindenképpen választani kellene: talán ez volt a koncert legsikerültebb része.

A Rádió Énekkara először a megjelenésével keltett feltűnést: igazán pompázatos fellépőruhát találtak a hölgyeknek. Aztán hamarosan kiderült, hogy nem csak az öltözködésük egységes: a szólamok is szépen szóltak, és szerencsére a férfikarnak sem okozott gondot \"kiénekelni\" az orgona alól.

A szólisták közül mindenképpen Szabóki Tündét kell elsőként kiemelni. Igazán kellemes szopránhang, megfelelő hangterjedelemmel; könnyedén veszi a magasságokat, és -egy szubjektív megjegyzés- láthatóan örömmel énekel.
Kovács István ígéretes, fiatal basszus, kivételesen szép hangszínnel. Sem a mélységekkel, sem a magasságokkal nincs gondja. (Vajon mikor fedezi fel az Operaház?) Mukk József beugróként is jól vette az akadályokat, és az együttesekben is lehetett hallani. Várhelyi Éva teljesítményét nehezen tudnám megítélni, mert csak ritkán hallatszott ki a többiek közül.

Sikerült tehát valóban ünnepivé tenni ezt a koncertet. Érdekes, hogy a bérlet ellenére nem telt meg a földszint sem, pedig az orgonaüléseket most el sem adták, és bőven lehetett látni családtagokat is. Mindenesetre, aki eljött, biztosan nem bánta meg.