Elmúlt (?) idők dicsősége... - A Rigoletto az Erkelben
2005. november 19.
Erkel Színház
VERDI: Rigoletto
Km: Sólyom-Nagy Sándor, Kovácsházi István, Boross Csilla, Szvétek László, Szolnoki Apollónia
Vez.: Kesselyák Gergely
Eredetileg nem állt szándékomban az Erkel repertoár-előadásáról értekezni, mert bevallom, nem vártam túl sokat az estétől, no meg a Tisztelt Olvasónak is akad jobb dolga annál, hogy a középszerű előadásokról olvasson középszerű eszmefuttatást. Kénytelen vagyok azonban leírni: lehet szapulni a Magyar Állami Operaházat a folyamatos színvonaltalanság és a szervezési problémák okán, mégis örömteli, hogy egy Rigolettót a jelenlegi énekesgárdával ha nem is világ-, de azért közép-európai színvonalon ki tudnak állítani.
Sajnos Perencz Béla hazai bemutatkozását a címszerepben az énekes betegsége megakadályozta, pedig személye magasra tette azt a bizonyos képzeletbeli lécet - nem annyira a februári Renato-alakításával, hanem azzal az egészen nagyszabású Scarpiával, amit az Ybl-palota októberi Toscájában vezetett elő. Így hát nem volt mit tenni: az Opera vezetése minimum egy előadás erejéig rehabilitálta a nyáron nyugdíjazott Sólyom-Nagy Sándort.
Sólyom-Nagyot az elmúlt években már sokszor hallottam a szerepben, ám ilyen jól egyik korábbi alkalommal sem énekelt. A hang majdhogynem tökéletesen intaktnak tűnt, a nagyigényű szólamot végig bírta erővel. Mindemellett alakítása is kifogástalan: láthatóan, sőt, mi több, hallhatóan nagyon érti a szerepet, ami a színpadra lépő többi művész nem mindegyikéről mondható el. Megjegyzés: megnéztem másnap a világhírű Cornell MacNeilt a Met DVD-jén - mit mondjak, a nyomába sem ér a magyar baritonnak.
A többiekről: Kovácsházi István muzikális és intelligens énekes, ezt ezen az estén is bebizonyította, a hangjával azonban még mindig nem tudtam megbarátkozni. Boross Csilla debütálása Gildaként igencsak felemásra sikeredett, jobb pillanataiban Rost Andreára, a rosszabbakban (ebből volt a több) egy hangtalan zeneakadémistára emlékeztetett, akarása azonban elvitathatatlan, és az alakítása akár még be is érhet. Szvétek László kicsit fáradtan, de profi módon abszolválta Sparafucile szerepét, és Szolnoki Apollónia is nívós alakítást nyújtott Maddalenaként. A comprimario-szerepeket éneklő művészekről viszont jobb, ha nem teszünk említést.
Az Erkel zenekarát Kesselyák Gergely vezényelte, alapvetően korrekt módon, ám a 2. felvonás végi bosszúkettős elsősorban neki köszönhetően szólt förtelmesen. A világot látott rendezéssel kapcsolatban korábban már kidühöngtem magam a Momus-on, e helyütt legyen elég csak azt a közhelyet leírni, hogy az idő sok mindent megszépít. Sajnos a hülyeségre viszont még azóta sem találtak orvosságot...
