Elmaradt a varázslat (A Kodály Vonósnégyes)

2008. június 17.
Festetics Palota
Tükörterem

Kodály Vonósnégyes
Walter Küssner – brácsa

MOZART: C-dúr vonósnégyes, K.157
BEETHOVEN: C-dúr („Razumovsky”) vonósnégyes, Op.59 No.3
BRAHMS: G-dúr vonósötös, Op.111

Több gondolat is bántott engemet, amikor kisétáltam a Festetics Palota tükörterméből a koncert után. Az egyik – időrendben az első – már a koncert kezdete előtt kibontakozott. Nem először voltam ugyanis tanúja ezen a helyszínen a szervezés elképesztő nemtörődömségének. Úgy látszik, itt szinte már szokássá válik, hogy több jegyet adnak el, mint ahány szék van a teremben. Így a közvetlenül a koncert előtt érkezők nem tudnak leülni, mivel a helyfoglalás érkezési sorrendben történik.

Persze a magyar közönséget nem kell félteni, feltalálja magát. Az élelmes és harcedzett koncertlátogató keres egy széket a másik helyiségben, és szépen bepakolja a Tükörterem sorai mellé, elé, közé, ki hová. Ebből következően nem csupán igazságtalanságok érnek sokakat – mivel a késve érkezők jobb helyeket „csinálnak” maguknak, mint azok, akik időben érkeznek –, hanem a terem veszélyessé is válik, mivel az úgynevezett menekülési útvonalak erősen leszűkülnek. Aztán amikor már nem fér be több szék, a helyet keresők a terem hátuljából nyíló szobába kényszerülnek. Onnan ugyan semmit nem lehet látni (múltkorában én is oda kerültem), de hallani azért igen, bár természetesen nem egészen azt, amit benn a teremben.

Lassanként észre kellene már vennie azoknak, akik a Festetics Palotába koncertet szerveznek, hogy ez így nem túl korrekt eljárás. Vagy helyre szóló jegyeket kellene árulni, vagy szigorúan megszámolni az eladott jegymennyiséget, mert olyan helyzetbe hozni a közönséget, hogy székeket hurcolászva küzdjenek azért, hogy láthassanak, hallhassanak egy hangversenyt, azt gondolom, nem nevezhető normális állapotnak.

A többi gondolatom már az est érdemi részével kapcsolatos. Azon tűnődtem például, hogy amikor az ember egy negyven éve alakult, világhírű együttes koncertjére megy, akiknek például a Naxosnál majdnem ötven felvétele jelent már meg, méltán gondolhatja, most valami egészen csodálatos dolog elé néz.

De a Mozart-kvartett kicsit nehezen indult. Gondok voltak az összjátékkal, az intonációval, nem éreztem igazán egységesnek az együttes hangzását. Az idő múlásával azért egyre több szép dolgot hallhattunk. Beethoven műve már meggyőzőbb, beszédesebb volt, és Brahms kvintettje nagyságrendekkel tűnt érettebbnek a hangverseny első felében hallottaknál.

Valójában két olyan problémát éreztem, ami végigkísérte az egész koncertet. Az egyik Falvay Attila játéka. Sokszor tűnt úgy számomra, hogy ez a hegedűhang kilóg a sorból. Nem csak azért, mert túl gyakran volt hamis, és sokszor megcsúszott a vonó, de az egész hangszín, a hegedülési stílus kissé kirítt az együttesből.

A másik – és igazából legfőbb – problémának azt éreztem, hogy nem születtek igazán ihletett pillanatok. Hiszen örömest megbocsát az ember néhány hamiskás hangot, vagy csúnyább hangindítást is, ha cserébe sajoghat kicsit a szív, ha könnybe lábadhat a szem. Sajnos efféle érzésem egyáltalán nem volt ezen az estén, még a Brahms-mű hallgatása közben sem, pedig ott jóval nagyobb koncentrációt, kimunkáltságot, átélést, egyszóval igazibb muzsikálást tapasztaltam. A hangoknak sokkal inkább megvolt a maguk értelme, oka, hierarchiája, kevésbé éreztem idegesnek, kapkodónak az együttest.

Elmaradt a varázslat, de hát mindenkinek, még egy vonósnégyesnek is lehet rossz napja. Mindenesetre boldog születésnapot kívánok a negyven éve alakult Kodály Vonósnégyesnek!