Ellentétek és párhuzamok - Az Oláh Kálmán Trió lemezbemutató koncertje

2003. december 21.
Matáv Zeneház
Oláh Kálmán Trió

Előhang

Lassan összeolvadnak a dolgok. Nem lehet majd különválasztani a zenéket az alapján, hogy klasszikus, jazz, vagy kortárs. Lesz a \"trágya\", ami majdnem mindenhonnan folyamatosan szól, és nagyképűen művészetnek nevezi magát, \"művészei\" pedig igen nagyra vannak tevékenységükkel, \"alkotásaikkal\" (mely téves énképüket ráadásul rohamosan javuló anyagi helyzetük is egyre inkább alátámasztja), és lesz a Zene. Az, amit itt-ott, elkapott koncerteken, éjszakai rádióműsorokban, meg hasonló helyeken és alkalmakkor lehet hallani. Vagy, hogy finomabban fogalmazzak: lesz komoly zene és komolytalan zene.

Oláh Kálmán \"kísérlete\" a komoly zene kategóriába tartozik. A tőle megszokott (és kedvelt) trió-formációval (zongora, bőgő, dob) valósítja meg elképzeléseit. Nem véletlen, hogy a lemez (és egyben a koncert) címe \"Ellentétek és párhuzamok\", hiszen Bach és népzene szólal meg, a jazz eszközeivel, harmónia- és motívumvilágával.

Kicsit féltem, meglátva a plakátot. Bach, Goldberg-variációk, ez a jazz nyelvén... elég veszélyes próbálkozásnak tűnt. (Bár rögtön eszembe jutott az első, középiskolás-kori Bach-élményem: a Jethro Tull előadásában hallható Bourrée, ami igen erős lökést adott a Mester további alkotásai felé, majd egy soha nem múló szerelemhez vezetett minden iránt, amit Johann Sebastian írt.)

Mindenesetre szentségtörés. Vagy mégsem? Hiszen variációk. Miért ne variálhatná tovább bárki, akiben megmozdított valamit, bárki, aki úgy érzi, hogy hozzá tud adni a tökéleteshez? Bátorságot kíván, az biztos, hiszen a formabontás mindig nagy visszhangot kelt. Vagy csak nagy visszhangot keltett? Ma talán már nem lepődünk meg semmin, és holmi kulturális esemény, ha vér nem folyik közben, vagy nem aláznak meg senkit, nem is annyira érdekes? Vagy pont Bach- művet feldolgozni nem is olyan különleges, hiszen a könnyűzenében és a jazzben legtöbbet \"piszkált\", \"felhasznált\" szerzők közé tartozik?

Első rész

Kis terem, kellemes, családias klubhangulat (eltekintve a környezet stúdió-jellegétől, ami minden, csak nem barátságos), már ami a székek számát és a terem nagyságát illeti. Semmi ünnepélyesség, tolongó sajtó, tévések. Nem is hiányoznak senkinek, majdnem teltház van így is. Itt most művészet lesz, nem üzlet.

Pontos kezdés, Oláh Kálmán szólóban, majd megérkezik a zenekar másik két tagja, Egri János és Németh Ferenc is.

Aztán elkezdődik. Bevallom őszintén, nem nagyon szeretem ezt a trió-formációt, általában hiányzik nekem a \"szólóhangszer\". A zongora túl sok, túl tömény élményt ad számomra. Oláh Kálmánnak sikerül ezt a fenntartásomat teljesen elfeledtetnie. Dallamközpontú, tiszta játéka mindenféle hiányérzetemet elsöpri. A koncert első felében a Goldberg- variációk háromféle megközelítését halljuk: először csak a harmóniavázat használta föl a zenekar. Furcsa, hogy tulajdonképpen csak az \"Úristen, hol hallottam én ezt\"-élmény, ami Bachra utal, a dézsavü kellemes-kellemetlen érzésével, mindezt egy sodró, változatos jazz-kompozícióban. A következő darabban már a téma áll a középpontban. Kicsit Dave Brubeck korai felvételeit juttatja eszembe, azoknak minden könnyedségével, játékosságával, ám a modern kornak megfelelő játékmóddal. Az utolsó pedig már teljes elvonatkoztatás: csak egyetlen kiragadott motívum köré épül fel a sodró lendületű latin muzsika.
Nem tudom, milyen zenét írna ma Bach, de szeretem azt hinni, hogy ez a fajta közel állna hozzá.

A trió összhangja tökéletes, ami az Egri-Oláh párosnál nem olyan meglepő, hiszen hosszú évek óta dolgoznak együtt. Németh Ferenc, a trió új tagja sem lóg ki a csapatból, bár a pianóknál néha kissé \"túlpörög\" a produkción, elnyomva ezzel kollégáit, de ez jelentéktelen hiba; lehet, hogy csak rossz helyen ülök.

Közjáték 1.

A szünetben a zenekar tagjai szerény mosollyal arcukon a toalett előtti folyosón álldogálva fogadják barátaik és rajongóik gratulációit (a nagyérdemű szükség hajtotta tagjai pedig zavart mosollyal kerülgetik őket).

Közjáték 2.

A szünet végén megérkezik Szakcsi Lakatos Béla, lassan védjeggyé váló bézbólsapkájában. A már a koncert második felére váró közönség először néma, kicsit bizonytalanul kínos meglepettséggel, majd szégyenlős-tétován erősödő tapssal üdvözli, amit a művész zavart meghajlással köszön meg, és elfoglalja helyét a nézőtéren.

Második rész

Bach után népzene. Legalább olyan ingoványos terület. Egy magyar népdal (címét nem tudjuk meg, és bevallom, sajnos nem ismertem rá) többféle megközelítésben.
Teljes elvonatkoztatás, tömény, komoly jazz, pontosan megkomponált darabok, melyek mégis könnyedséget sugallnak. A népdal motívumai előbújnak itt-ott, majd eltűnnek ismét, érdekes, pikáns ízt adva a zenének. Mindhárom zenész mestere hangszerének, de nem csupán profi iparosa, hanem valódi művésze. Az improvizációk magukkal ragadóak, lendületesek, ötletesek. A második rész egy órája úgy telik el, hogy észre sem vesszük. Nem volt idő unatkozni, másra gondolni, elkalandozni.

Utóhang

Veszélyesek ezek a próbálkozások. A klasszikusok feldolgozása igen könnyen a giccs határára sodorhatja a muzsikát, a most oly divatos etno-dömpingben pedig nagy a valószínűsége, hogy elvész a produkció.
Oláh Kálmánnak mindkét veszélyt sikerült elkerülnie, és egy olyan, világszínvonalú előadást, lemezt alkotott, amely akár iránymutató is lehet, de mindenképpen jelentős állomása a magyar jazznek.