Eljő a vég (A Concerto Budapest évadnyitó koncertje)

2011. szeptember 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
Bogányi Gergely (zongora)
Vez.: Keller András

THOMAS ADÈS: Asyla – magyarországi bemutató
LISZT: Haláltánc
BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, op.14

*

Nem lehetünk eléggé hálásak a Concerto Budapestnek és merész vezetőjüknek, Keller Andrásnak azért, hogy mindjárt az évad első hangversenyén, hogy úgy mondjam, belenyúltak a sűrűjébe, s a „könnyed bevezetés” csábereje helyett egy markáns kulturális toposzra, a haláltánc motívumára fűzték fel koncertjüket.
Az est nyitószámaként egy magyarországi bemutatót tűztek műsorukra: Thomas Adés Asyla című kompozícióját. Annak ellenére, hogy az idén épp negyvenéves brit gentleman alighanem a Földgolyó legkeresettebb élő zeneszerzője, nagyszámú, és többségében – legalábbis az angolszász világban – igen népszerű műveinek mindössze egy csekély hányada jutott el eddig hazánkba. Holott Adés, rácáfolva a mondásra, valóságos próféta hazájában és sok helyütt azon kívül is, így ha a Concerto Budapest később olyan Adés-sikereket is elhozna mihozzánk, mint a Hegedűverseny, vagy a Polaris, bizony sokat tehetne a magyar koncertélet repertoárjának aktuálisabbá tételéért.

Az op.17-es jegyzékszámot viselő Asyla* (1997) a szerző egyik legtöbbet játszott munkája, még a nagy Sir Simon Rattle mutatta be birminghami korszakának alkonyán, azután büszkén importálta Berlinbe is. Noha a darab négytételes, voltaképpen csak a bravúros harmadik tétel (Ecstasio) okán nyert osztatlan népszerűséget világszerte: ez a csakugyan briliánsan megkomponált muzsika ugyanis olyan utat jár, melyre még a sokat látott-hallott zenehallgató is felkapja a fejét. A szerző saját bevallása szerint a techno zene és annak szociális közege (diszkó, tánc, drogok stb. – mint afféle haláltánc) inspirálta, s a darab az utóbbi idők egyik legkiválóbb példájaként illusztrálja az ún. elitkultúra és a tömegkultúra egy lehetséges szimbiózisát, amennyiben a legszigorúbb kortárs zene a populáris elektronikus zenéből és azt körülvevő mesterséges kábulatból nyeri az inspirációját. Az Asyla egyszerre ösztönös és okos kompozíció, jó példája a szerző sokoldalúságának: igazi posztmodern alkotás, mely kiaknázza a zenekari hangszerek és a színes hangszerelés lehetőségeit, ugyanakkor egyazon műben képes extatikus és meditatív lenni, elgondolkodtatni és szórakoztatni.

Mindazonáltal munkásan eljátszható mű, amennyiben helyenként szokatlanul magas ritmikai igényeket támaszt. Keller és zenekara is keményen küzd vele: sikerrel. Az együttes hallhatóan felkészült és elkötelezett, pregnáns ritmusokkal, kevés megingással tálalja elénk a darabot. Nagy kár, hogy a közönség csupán a szokásos, udvarias tapssal jutalmazza a művet és előadását, az Asyla hazai fogadtatása mély bánatomra így inkább hűvösen érdektelennek, semmint reményt keltően melegnek volt mondható.

Persze nincs abban semmi rendkívüli, hogy a magyar koncertlátogató sokkal inkább érzi otthon magát például a Liszt-koncertdarabokban, mint kortárs brit kompozíciókban, kivált, ha a szólista régi ismerős: Bogányi Gergely. A Haláltánc igazi XIX. századi bravúrdarab, Liszt Ferenc egyik kedvenc témájával, a halállal – illetve a haláltánccal, mely az élőket hivatott figyelmeztetni, hogy nemsokára eljő a vég, az utolsó nagy keringő/tangó/csárdás/diszkótánc stb. ideje –, vagyis annak egy archetipikus, stilizált megjelenítésével foglalkozik, az ítélet napjának megidézésével.
Bogányi a kellő rutinnal, a magabiztosság elvéthetetlen érzetét keltve ült le a zongorához – és csakugyan rutinosan és magabiztosan játszott. A darab az ő olvasatában virtuóz is meg tartalmas is, fény és árnyék büszke játéka, és nagyon-nagyon-nagyon romantikus, sőt, mondhatnám, rapszodikusan narratív. Keller visszafogott és óvatos kísérete valósággal átadta a területet Bogányi szólójának, csupán akkor „szólt közbe” halkan és puhán, ha csakugyan mondavalója volt. A zenekart így többször is túlzottan félénknek, tompának, néha határozatlannak éreztem, ami így még csillogóbbra színezte Bogányi önbizalomtól ittas, életerős zongorázását.
A zongorista ráadásaként elhangzó La leggierezza jó példa volt, miért nem érdemes mindenáron „encore-okkal” kedveskedni a közönségnek: Bogányi játéka mesterkélt volt és éretlen, jóllehet a darab csakugyan nehezen oldódik el a szentimentalizmus kínzó béklyóitól, de talán éppen ez jelenti a kihívást benne, ami ezen az estén, úgy tetszik, kifogott a szólistán.
Azonban nem mehetek el szó nélkül a hangszer mellett. Az estén megszólaló Fazioli ugyanis egészen pompás instrumentum, Liszt ezen művei esetében nem is kívánhatnánk megfelelőbb koncertzongorát; olyan magvas, mély és robusztus basszustartományt, s eközben kiegyenlített hangzást, mint amit e Faziolik produkálnak, ritkán hallani. A huszadik sorban ülve úgy érezhettem, mintha legalább tíz székkel előbb foglalnék helyet.

Berlioz hatalmas hangkölteménye, a Fantasztikus szimfónia is igazi nagyromantikus alkotás, ugyanakkor meglehetősen komplex remekdarab, mely maga is a haláltánc (báli keringő, menet a vesztőhelyre, boszorkányszombat) illetékessége felé kalandozik. Keller is ezen kényes összetettség mentén közelített a darabhoz: a Liszt-mű kísérete kapcsán említett óvatosság és visszafogottság itt is felütötte a fejét, s végigkísérte az előadást. A karmester kényelmes tempókat vett, melyekhez, mint kincséhez, ragaszkodott. Sokszor oly mereven, hogy szinte a muzikalitás rovására ment. Mert Keller nem bíz semmit az improvizációra, vezénylése értelmes és következetes gesztusokkal élő, interpretációi a célzott és racionális építkezésre hagyatkoznak. Keller Berlioz-olvasata kedd este technicistának, már-már túlzottan is kiszámítottnak tűnt, cseppet sem vizionáriusnak, melyet egy Fantasztikus szimfóniától esetleg várnánk. A Concerto Budapest zenészei hagyják, amíg a hangok beérnek a kezükön, csak akkor engedik útjukra őket, mikor eljön az ideje, semmi spontán elem, semmi váratlan mozzanat nem kaphat helyet az előadásukban. Ám, hogy a mű ennek ellenére, vagyis a drámai kifejezésnek legfeljebb a szikráit felvillantva is ki tudta bontani a maga sokadszorra is váratlan szépségeit, éppúgy nekik köszönhettük.

* Az asyla szó jelentéstartalma a „menedéktől” az „őrültek házáig” ível.