Elfújta a Széll... (A Cleveland Orchestra koncertje)

2005. október 30.
Nemzeti Hangversenyterem
Cleveland Orchestra
Vez.: Franz Welser-Möst
BRAHMS: Akadémiai Ünnepi Nyitány
IVES: II. szimfónia
BRAHMS: I. szimfónia

Hogyne lennék kíváncsi!

Természetesen jól tudom, hogy ez a Cleveland Orchestra már nem az, amit Széll György tett híressé. De mégis. Bizonyára nem véletlenül tartják számon, mint Amerika egyik \"vezető zenekarát\", akármit is jelentsen ez. Jó híre van a jelenlegi karmester-zeneigazgatónak is, bár felvételét még nem hallottam - vagy nem emlékszem rá. Norman Lebrecht Maestro! című könyve mindenestre megemlíti Franz Welser-Möst nevét, mint az éppen kihalófélben lévő nagy karmester-bölények lehetséges utódját.

De kíváncsivá tett a műsoruk is, mert Ives-tól már sok mindent hallottam, és mindig izgalmas-bogaras szerzőnek találtam. Nem igazán lehet összehasonlítani őket, mégis mindig úgy gondolok rá, mint az amerikai Satie-ra, és hát kivel hallgasson az ember Ives-t, ha nem egy élvonalbéli amerikai zenekarral! Brahms pedig mint jól ismert szerző, majd jó lesz egyfajta minőség-lakmusznak.

Nem is a csalódás volt nagy, inkább az értetlenség és a zavar. Mire föl a feszengő, kínos érzés, amikor azt hallom, hogy a zenekar egészen tisztességesen szól?! A szólók is, de együtt mint zenekari hangzás is egészséges, lehetne benne gyönyörködni.

Ha például az Akadémiai Ünnepi Nyitány nem lenne ilyen sótlan és humortalan....

Sajnos ez a Brahms-mű éppen só és humor nélkül bombasztikus, közönséges, egyszerűen rossz darab.

Szerencsére jobban ismerjük annál, mintsem hogy \"bedőljünk\" ennek az előadásnak, de mit gondoljunk az Ives-szimfóniáról, amivel szintén nem nagyon tudott mit kezdeni a dirigens? Láttunk már olyat, hogy egy karmester a bizonytalan kéz, bizonytalan szövegtudás és bizonytalan zenekar miatt nem volt ura a helyzetnek, de itt egyértelműen valami más lehetett a háttérben. Minden tempó- és dinamikaváltás feltűnően könnyedén jelent meg Welser-Möst pálcája nyomán - már ha elszánta magát. Nem találok rá jobb kifejezést, némiképp tanácstalannak tűnt! Mit kezdjen ezzel a szellemesen eklektikus összevisszasággal?

Ilyen előzmények után hogyne féltünk volna a szünet utáni Brahms-szimfóniától.

És valóban, az első ütemek hatalmas timpanidübörgésén is minden erő nélkül, felületes kapkodással sikerült átnyargalni. Feleségem kétségbeesetten csóválta a fejét, szereti ezt a Brahmsot - de aztán magam is inkább beletemetkeztem a műsorfüzetbe.

Nem tudom pontosan megmondani, mikortól tűnt fel, hogy egyre nemesebb hangok áradnak a pódiumról. A második tételben már feszülten figyeltem. Végre a zenének pontosan azt a beszédszerű pulzálását, lélegzését hallottam, amit ilyen szinten csak a legjobb zenekarok tudnak produkálni.

Minden jó, ha a vége jó?

Nem mondhatnám. Ha a koncert végig ilyen minőségű, akkor emelkedett békességben mehetünk haza, de így mégiscsak erősebb a kétely. Jól hallottam? Csak én hallottam így? Most akkor jó zenekar a clevelandi vagy nem? Igazi sztárkarmester Franz Welser-Möst vagy sem?

Az első kérdésre mégiscsak tudok válaszolni: a Cleveland Orchestra tényleg jó együttes, ezt bebizonyították. Hogy karmesterük megérdemli-e nagy hírnevét, már sokkal kétségesebb, de a mostani teljesítménye alapján egyértelmű túlzás úgy beszélni róla, mint a \"nagy\" karmester-generáció szellemi örököséről.