Ej, mi a kő! Nagano, Kent...

2008. március 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bayerisches Staatsorchester
Vez.: Kent Nagano

R. STRAUSS: Imígyen szóla Zarathustra, Op.30
BEETHOVEN: III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, Op.55

Pestiesen szólva, a Bajor Állami Zenekar nem egy Berlini Filharmonikusok, Kent Nagano pedig nem egy Herbert von Karajan. Persze nem is kellene azoknak lenniük, de erre azért nem számítottam. Hogy például kijön a zenekar a második részben Beethoven Harmadikjához ugyanúgy tizenhat első- meg második hegedűssel, nyolc nagybőgővel, mint amilyen felállásban a Zarathustrát játszották. Ez 2008-ban több mint nem divat. Azt gondoltam, Beethovent majd ugyanúgy egyfajta dús hangzásfüggöny mögé rejtik, mint ahogy azt a Bécsiek tették Mozarttal, amikor a Musikverein nagytermében hallottam őket.

De nem. A nagy létszám ellenére áttetsző, könnyed zenekari hangzást hallottunk, ami valószínűleg inkább hibának minősíthető, mint erénynek: ez a zenekar, ahhoz képest, hogy mennyi zenész ült ki a színpadra, egyszerűen nem szólt (basszusuk szinte egyáltalán nem volt). Már a Zarathustra csinnadrattás kezdőütemeiben is feltűnt; hogy mennyire nem akarja a hangzás lehengerelni a közönséget. De így maradt ez a Beethovenre is, és tulajdonképpen, ha volt, ez volt Nagano dirigálásnak egyetlen pozitívuma az egész este folyamán, feltéve, hogy ez az ő akaratát tükrözte. (Mint hallottuk Barenboim esetében, a Bécsiek bárkit képesek megvezetni.)

Tehát vezényelt Nagano, de az Eroica, az nem szólalt meg. Jöttek a színpadról hangok, amelyeket Beethoven írt ugyan, de a nagy mű ezekből nem igazán állt össze. Hogy egy ilyen csodáról nincs víziója egy nagyhírű karmesternek, az bizonyos esetekben akár bocsánatos hibának is minősíthető, de hogy ennyire laza, lötyögő vonósjátékot, minden szépséget nélkülöző fafúvóshangzást engedjen meg egy zenekarnak, mint ezen az estén, az már kevésbé.

A második tételnek sokkal inkább gyászos minőséghez, mint valódi gyászhoz volt köze. Azért is fájt ez, mert a Strauss-mű esetében még azt gondoltam, hogy valójában a nem túl sokatmondó zenei szöveg az, ami nem indítja meg a karmester fantáziáját annyira, mint egyes tudományos- (és tudománytalan) fantasztikus filmek rendezőiét. Bár ebben a műben is feltűnő volt a sok-sok lazaság, azért a nem túl bíztató színvonalú zenekari munka eredményeként egyszer-kétszer valódi, meleg fényű vonóshangzás is felsejlett.

Hogy valami pozitívummal zárjam beszámolóm:
Itt van ez a hároméves, nagyszerű hangversenyterem. Jó érzés tudni, hogy nem piros betűs ünnepnap az, amikor egy valóban odaillő képességű zenekart köszönthetünk falai között. Mert van több magyar orkesztra és karmester, amely és aki azt a színvonalat, amit a müncheniek és Nagano produkáltak, fél lábon állva is felülmúlja.
Becsüljük meg őket.