Egyszerre mindkettő… - Concerto Budapest és Rozsgyesztvenszkij a MűPában

2015. szeptember 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Viktoria Posztnyikova (zongora)
Concerto Budapest
vez.: Gennagyij Rozsgyesztvenszkij

RAVEL: Alborada del grazioso
PROKOFJEV: I. (Desz-dúr) zongoraverseny, Op.10
VAUGHAN WILLIAMS: IV. (f-moll) szimfónia
PROKOFJEV: Rómeó és Júlia, Op.64 - részletek

*

Nem most láttuk-hallottuk először a Rozsgyesztvenszkijt, a nagy öreget, de már tíz évvel ezelőtt is úgy tolakodtunk a belépőért, hogy csak le ne maradjunk róla. Ki tudja, jön-e még errefelé.

Aztán szerencsére jött, mégpedig sokszor.

Mi pedig azóta folyamatosan nem tudjuk hova tenni. Csodálkozunk és egyfolytában azon törjük a fejünket, hogy vajon a kor egyik legnagyobb muzsikusa vezényel nekünk, vagy ő a világ legnagyobb zenebohóca, sármőr szemfényveszője?

Neki magának szemmel láthatóan nincsenek kétségei. Hatalmas és lezser mozdulatokkal hadonászik horgászbotnak is beillő pálcájával, és az a tény, hogy közben jól hallhatóan a saját pultját is el-el találja, nem zavarja annyira, hogy szorosabban koordinálja tevékenységét. Lelkesen csapkod tovább, mosolyog és integetve köszöni meg a zenekarnak azt a feszes, ritmusos és szép zenélést amit cserébe kap, és még nem intette le a végét, amikor már a közönségre is kikacsint: ugye tetszett!

Kár lenne tagadni, nagyon-nagyon tetszett. Az akárhányszor hallott Ravel sikerszám, amin a legnagyobbak is szívesen mutatták be zenekaruk képességeit. Ritmusos és csillogó, ahogy azt azért a jobb zenekarok tudni szokták, de közben annyira könnyed is, ahogy azért már nagyon-nagyon kevesen.

Hozzá kell tennem, hogy a koncert végére nagyjából az is kiderült, hogy a Concerto Budapest most erején felül teljesít, az az érzésem, hogy egészében véve most nincsenek olyan passzban, mint amit a korábbi években megszoktunk tőlük. Nem volna jó, ha már a szezon szinte legelső koncertjén fáradtak lennének - pedig némiképp annak tűntek.

Nem úgy Viktoria Posztnyikova!

Pedig kissé tartottam tőle. Amúgy kifejezetten kedvelem azokat az idősebb hangszeres művészeket, akiknek manuális készsége már nem tart lépést a mondanivaló gazdagságával, hiszen ők tudják igazán, mi a fontos és mi nem. Mégis, ez a zongoraverseny nagyon nehéz, sőt virtuóz – és amolyan "fiatalos".

Viktoria Posztnyikova pedig szikrázó pontossággal, lendülettel - és "fiatalosan" zongorázott. Ez nem az a Luganszkij, Berezovszkij, Macujev fémjelezte "kíméletlen" orosz iskola, ahol még a pianisszimók is lehengerlőek. A néni (hadd nevezzem annak) tudott ugyan grandiózus fortisszimót is előcsalni a hangszerből, de a játékára mégis a sokszínűség volt a legjellemzőbb. Az, hogy mennyire "gazdag" hangon muzsikál, talán még inkább kiderült a ráadásból, amikor már zenekar nélkül. puhán, mégis áthatóan játszotta a Schubert Gesz-dúr impromtut. Nagyon szép volt.

Lehet, hogy a Ravel is csak egy előrehozott ráadásszám volt, a Prokofjev pedig csupán kísérés, de Rozsgyesztvenszkij a Vaughan Williams szimfóniában nagyon is megmutatta, hogy milyen karmester. Nem az a tipikus, hálás siker-darab. Más körülmények között vontatottnak és nehéznek tűnik, de lehet, hogy csak azért mert holmi látvány karmesterek nem boldogulnak vele?

Nem, sajnos valószínű, hogy az angol szerző ezután sem lesz a kedvencem, de már kezdem gyanítani az igazi potenciálját, merthogy a túlkomplikáltság most inkább tartalmasságnak, a vaskosság pedig súlynak tűnt.

A Rómeó és Júliával már nincsenek ilyen gondjaim. Népszerű, közismert, talán túlságosan is az. Különösebben nem kell koncentrálnom, nézhetem az öreg varázslót, és persze hallgathatom is a dünnyögést és pálcacsattogást és végiggondolhatom újra.

Rozsgyesztvenszkij vajon nagy muzsikus, vagy aranyos szemfényvesztő? És rá kell jönnöm, hogy fölösleges állást foglalni, mert ugyan miért is ne lehetne egyszerre mindkettő.