Egyszer volt, hol nem volt... (NHK zenekar - Ashkenazy)

2005. október 14.
Nemzeti Hangversenyterem
A Japán Rádió Szimfonikus Zenekara
Soile Isokoski - ének
Vez.: Vladimir Ashkenazy

TORU TAKEMITSU: Egy madárcsapat leereszkedik az ötszögletű kertbe
R. STRAUSS: Négy utolsó ének
DEBUSSY: Játékok
RAVEL: Daphnis és Chloé - II. szvit

...egy világhírű zongoraművész, aki megunta, hogy napi négy-öt órát töltsön kettesben egy fekete ládával, s felcserélte azt egy hosszú, vékony, hegyes pálcára. Az eredmény a szokásos: egy karmester, aki amatőr mozdulatokkal ugyan, de mégis képes saját elképzelései szerint vezetni egy zenekart. Ezekről a bizonyos mozdulatokról azonban érdemes még egy-két szót ejteni.

Már a bevonulás is rendkívül \"kedves\" volt. A karmestert számunkra szokatlan, fegyelmezett csöndben váró Japán Rádió Zenekarának sorai között egyszer csak beszaladt egy mosolygós, lendületes emberke. Szó szerint felpattant a pulpitusra, s egy cizellált intéssel elindította a darabot.

Piperkőc csípőmozdulatokkal tarkított, magasra emelt könyékkel a feje felett véghez vitt ütései minden kis részletet instruáltak az előadók számára. Kicsit úgy festett, mint egy táncmester a Napkirály udvarából.

Jól megértették egymást a zenekarral, aprólékosság szempontjából talán túl nagyra is sikeredett az összhang. A szólamonkénti szétesésre hajlamos zenekarnak nem ártott volna néha egy-egy \"hátradőlős\", egységet teremtő mozdulat. Ennek hiányában viszont úgy tűnt, ők maguk is elcsodálkoznak az egyének által megszólaltatott dallamok vertikálisan létrejött összecsengésén. Kamarázás terén lehet még fejlődni, a szólóállások megvalósítása azonban kifogástalan volt.

A műsor felépítését illetően időben visszafelé haladtunk, amit - lévén, hogy egy elég extrém alkotást sejtető kortárs darab volt a nyitószám - nem is nagyon bántunk.
Toru Takemitsu (1930-1996) alkotását a dada- és szürrealista művész, Man Ray egyik híres fényképe ihlette. A képen látható Marcel Duchamp ugyanis ötszög alakú foltban kopaszodott, amely folt a zeneszerző álmában ötszögletű kertté inkarnálódott. Ebbe a kertbe szállt le egy csapat fehér és egy fekete madár, akinek központi szerepét a fisz hang folyamatos jelenléte konkretizálja a darabban.

Nekünk európaiaknak kicsit szokatlan ez a zene, mivel a ritmikai oldal erősen háttérbe szorul. A harmóniák lassú, réveteg áramlása, a matéria rendszer nélküli változása az időtlenség fura állapotába juttatja a hallgatót. Harmóniai- és hangszínötletek egymás mellé helyezése minden különösebb logika nélkül. Érezni kell, és nem gondolkozni.

Tizenöt perc erejéig érdekes volt kipróbálni ezt az állapotot, de egy egész estés koncert esetében azt hiszem, a második félidőt már a büfében töltöttem volna.
A további programhoz viszont megteremtette az alaphangulatot, még annak ellenére is, hogy valakinek sikerült egy ihletettebb pillanatban óriási csattanás előidézésével a frászt hoznia mindannyiunkra. Szegény Ashkenazy láthatóan megrezzent az ijedségtől, a nézőtéren pedig kíváncsi moraj futott végig. Először ekkor szégyelltem magam a hallgatók nevében.

Másodszor a Richard Strauss-dalok alatt megszólaló mobiltelefon adott okot a szégyenkezésre, harmadszor pedig a cukorkás zacskó, amit szintén szegény Soile Isokoski énekének kellett elszenvednie. Ráadásul a négy dal szoros egységét - az egyes dalok végkicsengését meg sem várva - tapssal bontotta meg pár \"lelkes zenerajongó\".
Pedig ilyen szoprán nem terem minden bokorban. A finn hölgynek félelmetes hangterjedelme, elképesztő hangszínskálája és - minden bizonnyal - korlátlan kapacitású tüdeje van. Egész termet betöltő pianók és végtelenül puha forték mesteri és legfőképpen zenei alkalmazásában gyönyörködhettünk.
Sajnálatos, hogy még egy ilyen világszínvonalú énekes sem tudta a házat teljes egészében megtölteni.

A második félidőben felhangzó Debussy-darab nem véletlenül tartozik a mester ritkábban játszott művei közé. Kevés, viszonylag konvenciózus zenei ötlet nem túl kidolgozott, laza egysége. A fúvósok remekeltek - pl. a Négy utolsó énekben már kitűnt kürtös -, a vonósok pedig szép, ám kissé tartalmatlan hangon óvatoskodtak a darab egésze alatt.

A Ravel-mű azonban jó választás volt mindenki számára. Itt már Ashkenazy is túllépett a részleteken, s láthattunk tőle néhány átfogó mozdulatot, a vonósok végre bemutatták, hogy a karsúly nem ismeretlen fogalom számukra, a fúvósok pedig a fortékban is hozták az eddigi gyönyörű, puha hangszíneket.

Egy-két rendetlenebbre sikerült tempóváltáson kívül tökéletes előadásban volt részünk.
Ashkenazy pedig mit tehetett mást, szeretett minket, még a fent említett viselkedési problémák ellenére is. Összeszorított hüvelyk és mutatóujjával jelezte: ráadásnak a világ legprofibb előadásában hallhatjuk Fauré Pavane-ját.

S még ha nem is volt igaz, egy ilyen szívélyes ajánlás feledteti a kisebb hibákat.