Egyszer élünk! Két Requiem Vashegyivel

2006. december 2.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Purcell Kórus
Orfeo Zenekar
Zádori Mária, Németh Judit, Kálmán László, Kovács István (ének)
Vez.: Vashegyi György

M. HAYDN: Requiem (1771)
MOZART: Requiem, K.626 (Richard Maunder rekonstrukciója)

A romantikus történet mindig jól jön, ha Mozart Requiemjéről kell írni. Jóval kisebb figyelmet kap a művel kapcsolatban az a kérdés, hogy végül is mennyire Mozart műve az, amit hallunk. Legfőképp talán azért, mert az elmúlt évszázadokban, évtizedekben a legnagyobb karmesterek adták elő, vették lemezre a Süssmayr-féle verziót, tudván ugyan, hogy nem a legtökéletesebb megoldás, de a zenetörténészek, zenetudósok, zeneszerzők nem igazán tudtak, vagy mertek más változatokkal előállni.

Ami talán szerencse is, mert így nem öt-hat eltérő megoldás létezik, hanem csak egy, amelynek kétségtelenül megvan az az előnye, hogy egy olyan \"alkotótárs\" műve, aki ismerte Mozartot, tanítványa volt, és ha megoldásai nem is mérhetőek az övéihez, kiegészítései bizonyos - legalábbis stílusbeli - határokon belül maradtak.

Nikolaus Harnoncourt azért természetesen egy új hangszerelésű változatot játszik, és van már kísérlet a Süssmayr-befejezés elvetésére is. És ez szó szerint is értendő, hiszen Richard Maunder angol zenetudós a Sanctus, Benedictus, Osanna tételeket kihagyta saját verziójából, mondván, azok teljesen a Mozart-tanítványnak mestere tételeihez méltatlan kiegészítései. Ezen kívül átdolgozta az Agnus Deit, a Dies Irae-t és a Lacrimosát. Ez utóbbiból csak az első nyolc ütemet tartotta meg, az Introitus motívumainak a felhasználásával saját maga fejezte be a tételt. Talán ez az ő változatának legkritikusabb pontja. Valamint az egész szekvencia lezárásaként az \"amen\" szóra fúgát komponált egy nemrégiben előkerült tizenhat ütemes, bizonyosan a Requiemhez tartozó Mozart-kézirat és saját invenciója alapján.

Michael Haydnt, a nagy Joseph öccsét igen sokra tartották, mint egyházi művek szerzőjét, tán még bátyjánál is nagyobbra. Ezt a c-moll Requiemet egyébként Schrattenbach hercegérsek halálára komponálta. Amiből már sejthető, hogy Mozarttal is szoros kapcsolatban lehetett. Volt közös művük, mindketten koncertmesteri alkalmazásban álltak a zenekarban, és Mozart távozása után Michael Haydn lett az udvari orgonista.

De azért mégsem igazi nagy mester ő, brácsaszólam nélküli, háromharsonás, trombitás-üstdobos gyászmiséje szép, bár minden különösebben felkavaró zeneszerzői truvájt nélkülöző alkotás. Tisztességesen meg van komponálva ugyan, de éppen az előadás - amely szinte egyhangúan darálta az egymástól különbözni igen kevéssé akaró tételeket - bizonyította be, hogy nincs benne az átlagosan jónál érdekesebb zenei anyag, amelyre érdemes lenne odafigyelni.

Mert pontosan ezek ez előadók mutatták meg nem sokkal később a Mozart Requiemben, hogy azt a zenét, amely megkíván bizonyos előadói erényeket, igenis másként kell előadni. Sokkal nagyobb hévvel, dinamikával. Egy szóval leírható a különbség, amely a két mű előadását jellemezte: odaadás. Például a két énekesnő rövidke szólóiból a Haydn-műben inkább csak a permanens vibrálást hallottam. A Mozart-mű jóval nagyobb ívű, bár nem sokkal hosszabb szólóiban jobban kinyílt a hangjuk. A tenoristáé is, bár ettől kissé harsányabbá vált. Kovács István végig rendben tartott, régizenés, \"egyenesebb\" hangképzése, megszólalásai biztos pontot jelentettek mind a két műben.

Maunder változtatott a hangszerelésen is természetesen, de a zenekar maga ugyanazokból a hangszerekből áll nála is, mint a megmaradt Mozart-tételekben. Szépen szólt a 6-6-4-3-3 vonós felállású együttes, méltó partnere volt a már sokszor dicsért kórusnak, amely az egységes tónusú alaphang mellet a szélsőséges dinamikai árnyalatok megszólaltatásában is jeleskedett.

Végül is kisebb karmesteri megingásokkal ugyan, de meggyőző, egységesebb, \"kompaktabb\", itt-ott szokatlanul ható Mozart Requiemet kaptunk ezen az estén. Hogwoodnak van erről a verzióról felvétele például, de Magyarországon először most volt hallható. Természetesen Vashegyi Györgynek juthatott eszébe ezt előadni. Kell hozzá az a vállalkozó kedv, ami leginkább a régihangszeres előadókat jellemzi, de az is biztos, hogy a Süssmayré nem fog már kimenni a divatból. Olyan túl sok oka azért nincs rá.