Egységben a zenekarral - Schiff és a BFZ

2004. április 3.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényelt, és zongorán közreműködött Schiff András

Beethoven: 2. (B-dúr) zongoraverseny
3. (c-moll) zongoraverseny
4. (G-dúr) zongoraverseny

Schiff András Beethoven három zongoraversenyét játszotta és vezényelte a Zeneakadémián, a Budapesti Fesztiválzenekar élén.

Amikor az első szám, a B-dúr koncert (op. 19) véget ért, arra gondoltam, talán ez a legszerencsésebb formája a bécsi klasszika zongorakoncertjei előadásának, nem kell külön karmester, hiszen a zongorista a billentyűzet mellől remekül elboldogul a nem túlságosan nehéz szólamokat játszó zenekarral - noha kétségkívül van abban valami komikus, hogy egy ember, aki egy ideig teljesen normálisan zongorázik, egyszer csak felugrik, és vadul gesztikulálni kezd. De a zenekar és a szólista közti kommunikáció, a zenei egység megvalósulása, az arányok megtalálása nehezebben kivitelezhető, ha még egy karmester is ágál az emelvényen.

Schiff csodálatosan együtt volt a hangászkarral, a Fesztiválzenekar - különösen a vonósok - megint óriási formában muzsikált, a szólista minden rezdülésére érzékenyen reagált, soha nem nyomta el a zongorát, de soha nem is volt kevés, a piano halk volt, a forte erős: egyszerűen ideálisan kiegyensúlyozott hangzáskép keletkezett. Még egyszer sem hallottam-láttam ilyen felszabadultan játszani Schiffet, egyszerűen belevetette magát e fiatalkori, nem is túl jelentős műbe, könnyű kézzel szólaltatva meg a partitúra minden kis titkát. Görcsöktől, maníroktól, rápakolásoktól mentes, a szó legjobb értelmében kamaszos előadást csodálhattunk, melynek lassú tétele olyan megkapóan sikerült, hogy egy hatás alá került, hátul álló néző ájultan rogyott a padlatra (persze lehet, hogy a levegőtlen és forró terem is megtette a magáét).

A c-moll versenymű (op. 37) részben fokozta a különleges hangulatot, a második tétel megint elvarázsolt, a harmadik pedig szédületes lendülettel lovagolt be a tonika fellegvárába. Legkevésbé az első tétel tetszett, a tragikus beethoveni hangot Schiff nem találta meg, ez idegen az ő kissé túlzottan békebeli világérzékelésétől. Amolyan biedermeier katasztrófa volt, amit elénk tárt. Mindamellett a legszebb reményekkel vonultam kis cigarettámhoz.

A szünet után játszott nagy G-dúr zongoraverseny (op. 58) enyhe csalódást okozott. Tökéletes előadást hallottunk természetesen, csak éppen nem kaptunk semmi meglepőt, mintha egy sokszor már meghallgatott lemezt tettek volna fel újra, egy olyan korongot, melynek már aprócska sercenéseit, hibáit is ismerjük és várjuk. A mű hatalmas arányait, szédítő gazdagságát csak a lassú tételben sikerült érzékeltetni (ismét a vonóskar bámulatos támogatásával). Ez szép volt, megrázó.
Mindazonáltal remek, ha számomra nem is katartikus este volt.