Egyik szemem, másik szemem (A Liszt Ferenc Kamarazenekar és Klenyán Csaba)
2006. november 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Liszt Ferenc Kamarazenekar
Klenyán Csaba - klarinét
MOZART:
c-moll adagio és fúga, K.546
A-dúr klarinétverseny, K.622
B-dúr divertimento, K.137
D-dúr divertimento, K.205
A sokat ígérő műsor összeállítás, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Klenyán Csaba neve - a pocsék időjárás ellenére - sokakat vonzott a Bartók Béla Hangversenyterembe. A bő fél ház előtt zajló koncert nagyon vegyes érzelmeket, gondolatokat ébreszthetett a Mozart zenéjére éhes hallgatóságban.
Klenyán Csaba - az est szólistája - mára már jól ismert személyisége a magyar zeneéletnek, főként a modern zene kedvelői találkozhatnak sűrűn nevével. Ezért is volt bennem nagy a kíváncsiság, vajon hogyan játszik majd a kortárs zene elismert előadója Mozartot. Nos, meg kell mondanom, nagyon jól. Amit Klenyán Csaba leginkább előtérbe helyezett, az a zene beszédszerűsége, könnyedsége, érzelemgazdagsága volt, minden alkalmat megragadott a humor kifejezésére, játszadozott az idővel, forte és piano kontrasztjaival, derűs és komorabb pillanatokkal, élvezettel ízlelgette a hangokat, s ezt hallgatni is jólesett. Már csak azért is, mert mindezt csodaszép klarinéthangon vitte véghez.
A második - adagio - tétel számomra a zeneirodalom egyik legszebb, legérzelmesebb pillanata. Klenyán előadásában a dinamika gyakorlatilag a mezzoforte és a pianississimo közötti sávban maradt, és mi tagadás, lélegzetelállító klarinéthangok születtek. A biztos technikai tudás egyik legékesebb bizonyítéka, amikor a művész mer halkan játszani - akár egy egész tételen át. Egy ilyen halk, áttetsző, puha klarinéthang Mozart zenéjével elegyítve olyan direkt hatást gyakorol az emberi lélekre, ami ellen igen nehéz védekezni. Hát persze, hogy nem is kell…
A sikerre való tekintettel meghallgathattuk ráadásként a K.368-as koncertáriát, majd egy népdalt. Érzésem szerint nem volt igazán szerencsés a ráadás, a koncertária korántsem volt olyan kidolgozott, mint a klarinétverseny, s ezt Klenyán Csaba egyébként nagyon meggyőző, és elviselhető kereteken belül mozgó színpadi játéka sem tudta teljes mértékben ellensúlyozni. Ebben az esetben a kevesebb talán több lett volna.
A hangverseny második részében a Liszt Ferenc Kamarazenekar két divertimentót játszott. Időnként - mintegy múltidézésképpen - a régi fényében csillogott a zenekari hangzás, máskor egy csapásra felborult a harmónia, s csúnya hangszín, hamis belépések, ügyetlen zárlatok sértették a füleket. Az intonációs gondok a klarinétverseny alatt is érezhetőek voltak, de itt, a divertimentókban még inkább feltűntek. Az együttesben sok a fiatal művész, ami nagyon is örvendetes dolog, de úgy látszik, egyelőre még az összecsiszolódás fázisában járnak. Bár a fiatalok szemlátomást nagyon igyekeztek, a homogén hangzás, a feszültségmentes, örömteli együttzenélés még várat magára. De ami leginkább hiányzott nekem Mozart divertimentóiból, az a fantázia volt. Ezek a könnyed - ahogyan a címük is mutatja - szórakoztató muzsikák sokkal több lehetőséget rejtenek magukban, mint azt a vasárnap esti koncerten átélhettük. Rolla János együttese amolyan elmélázó hangulatot árasztott.
Talán a ráadásként előadott gyors tételben született meg végre valami igazán divertimentószerű, bár akkor már, mondhatni, késő volt. Erőre kaptak végre a muzsikusok, derűsen, lendületesen szaladtak át a muzsikán. Hát, mi tagadás, nem ritka ez a hangversenyéletben. A ráadásszámok már többnyire mentesek a koncert olyan általános betegségeitől, mint a lámpaláz, feszültség, aggódás az esetlegesen túl kevés próba miatt. Kevésbé nyomasztja őket a felelősség, magyarán a muzsikusok végre képesek utat engedni ösztönös muzikalitásuknak, felszabadultabban, féktelenebbül zenélnek.
Afféle \"egyik szemem sír a másik nevet\" típusú érzést hagyott hátra ez az este. Klenyán Csaba fantáziadús, átgondolt, ötletes Mozartja és a kamarazenekar kissé laposra sikeredett előadása fura kettősséget eredményezett. Mindenesetre kár lett volna kihagyni, hiszen már az is valami, ha az egyik szemünk nevet.
