Egy mise, öt szerző (A Rádiókórus koncertje)

2007. március 28.
Mátyás-templom

A Magyar Rádió Énekkara
Réti Balázs (zongora)
Vez.: Selmeczi György, Strausz Kálmán

CSEMICZKY MIKLÓS: Kyrie
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Gloria
SELMECZI GYÖRGY: Credo
VAJDA JÁNOS: Sanctus
ORBÁN GYÖRGY: Agnus Dei
ARVO PÄRT: Az alabástromszelencés asszony
Triodion
Nunc dimittis
Dopo la vittoria

Nem ez az első eset a zenetörténetben, hogy zeneszerzők összeállnak egy közös mű írására. Az ok legtöbbször közös tisztelgés, vagy közös gyász, esetleg felkérés - mint ebben az esetben is.
Az eredmény rendszerint kétes, vegyes, esetleg feledhető - mint ebben az esetben is.
Pedig általában egymással is jóban lévő, felkészült és tehetséges szerzők szövetkeznek - mint ebben az esetben is.

Lehet, hogy nem csak a mise követelményei, a műfaj kanonizált manírjai kötötték meg a kezüket, hanem egymáshoz is megpróbáltak alkalmazkodni - vesztükre. Egyikük sem volt képes \"kifutni\" szokásos formáját.

Csemiczky Miklósnak rendszerint éppen a szikár és pontos stílusát tisztelem. Művei fegyelmezettek, és engem, hallgatót is fegyelemre késztetnek. A Kyrie ezúttal édeskés érzelmességgel indult, és ha fel is fedezhettük benne itt-ott a szilárd szerkezetet, a tónus alapvetően nem változott, és így némi hiányérzetet okozott.

A Gloria tételben egy kis ideig lekötötte a figyelmemet, ahogy Gyöngyösi ritmusképletként kezeli a szöveget, de aztán belebonyolódtunk. Én is, a szerző is.

Magamtól tényleg nem jöttem rá, de a Credo után a feleségem szerencsére megsúgta, hogy mi az, ami addig is nagyon zavart. Tényleg szerencsétlenül szólt a zongora. A hangszert a műfajban szokásoshoz képest - természetesen - nem continuóként kezelték, de kíséretként sem. A szólamok nem egészítették ki, de nem is színezték egymást. Egyáltalán, miért használtak zongorát?

Érdekes, hogy Orbán György Agnus Dei-jében a zongora már nem zavart, de talán úgy egészében is ez a tétel tűnt a legkerekebb, legegészségesebb kompozíciónak.

Az egyes tételekben jelentkező kisebb \"hasfájásaim\" ellenére a fő bajnak nyilván a túlságosan heterogén, szétszórt stílust láttam. Mégis, ha most azt kellene megmondanom, melyik volt az a rész, amiből szívesen látnék egy egész misét, hát egyikre sem szavaznék szívesen.

Nem szeretnék túl szigorúnak, és még kevésbé túl gonosznak tűnni. Ahogy mondtam, az ilyen többszerzős művek többnyire eleve a feledés számára íródnak. Vélhetően ezzel a misével sem lesz másképp - szerencsére. Egyéb művekből jól tudjuk, hogy a szerzők mindegyike sokkal többre képes, és érdemesebb ennél, emlékezzünk inkább azokra.

A Magyar Rádió Kórusának pedig bocsássuk meg a felkérés tényét, annál is inkább, mert nagyon szépen szóltak. A hazai állapotokat és szokásokat ismerve a férfikar minősége egyenesen meglepő. Igazi tenorokat, és ahol kellett, szinte szlávosan mély basszusokat hallottunk. Minderre szükség is volt a koncertet záró Arvo Pärt-művekben, amelyeket igazán nagyszerűen adtak elő. Kár, hogy amíg az észt nagymesternél a nagyszerű kórus alapkövetelmény, addig az enyhe unalom kikerülhetetlen velejáró.

Nem volt felesleges ez az este, sőt nagyon is tanulságosnak találtuk. Talán éppen ebben a kvázi összevisszaságban lehetett legjobban felmérni az egyes résztvevők erejét. Végül azzal az érzéssel sétálhattunk a várnegyeden keresztül hazafelé, hogy tanúi lehettünk fél tucat sokkal többre is képes, dicsőséges dandár véráldozatának, amint sikeresen elfoglalnak egy lakótelepi homokozót és egy fakanál-gyárat.