Egy marék liszt - Donizetti Csengője az FMK-ban
2005. február 21. - Ferencvárosi Művelődési Központ
Donizetti: A csengő
az Amadé Zenei Alapítvány produkciója
Don Annibale Pistacchio, patikus: Bretz Gábor
Serafina, a felesége: Gál Gabriella
Madama Rosa, Serafina anyja: Rácz Rita
Enrico: Merán Bálint
Spiridione: Honinger László
Km.: Dunai Éva, Laczák Boglárka, Lang Miklós, Mátis Kelemen - ének
Balázs Éva - zongora
Rendezte: Frigyesi Tibor
Mi kell egy jó előadáshoz? Mennyibe kerül egy jó rendezés? Nos, ha a mai előadás kellékeivel, díszleteivel, jelmezeivel számolunk, legfeljebb pár(tíz)ezer forintos összeget kapunk. Eredményképpen pedig egy nézhető, élvezhető, és valóban szórakoztató produkciót. A jó rendező legnagyobb kincse az énekes, akiből ha színészt tud varázsolni, máris nyert ügye van. Frigyesi Tibor sikerrel járt.
Ilyenkor szokott következni az a kritikusi fordulat, hogy igen-igen, nagyon igyekeztek a szereplők, és ügyesen színészkedtek, ám a hangok...
De nem következik. Nem lelkes amatőröket, hanem valóban tehetséges fiatal énekeseket láttunk-hallottunk. Van, akit már nem először, és van, akit biztosan nem utoljára.
Egy marék liszt. Nem kell több az öregedő patikus hiteles megformálásához. Vagy talán mégis: kell Bretz Gábor. Az ő hajára szórták eme kelléket - igen praktikus és olcsó megoldás. Egy fiatal énekest úgyis legfeljebb a hollywoodi sminkmesterek tudnának úgy öregíteni, hogy igazán hiteles legyen. De ez felesleges is lenne: az énekesnek más eszköze is van. A fehér haj pusztán jelzés értékű, emellett lehet mozgással, gesztusokkal és - elsősorban! - hanggal árnyalni a patikus alakját.
Érdekes, hogy nem csak Enrico váltogatja a hangszíneket a különböző figurákhoz, Don Annibale (és hangja) is változik közben: az esküvőn még fiatalos lendülettel énekelget, aztán - ahogy fárad - egyre ingerültebb a folyton visszatérő Enricóval, és az énekes (nagyon helyesen) megengedi magának a szándékosan nyers, szinte artikulálatlan üvöltést, amikor a patikus már magából kikelve ordítja az értetlen öregúrnak, hogy \"De mondom, hogy ez folyadék!\". De percekkel korábban még azt láttuk, hogy - bár Annibale sietne újdonsült hitveséhez, mégis - felülkerekedik benne a szakember, és csillogó szemmel próbálja értelmezni a hadovareceptet. Komolyan veszi a hivatását.
Ennél is több figurát kell megalkotnia Enrico szerepében Merán Bálintnak. A három ál-betegen kívül játszik a Serafinával énekelt kettősben is, akkor éppen hősszerelmest. Továbbá egymaga rögtönöz egy háromszereplős előadást az esküvőn, és rá vár még a milánói dal is. Figyelemre méltó teljesítmény ilyen tempóban ugrálni szerepből szerepbe - nem is marad elismerés nélkül a végén. Őt most hallottam először; a \"saját\" hangszínét most sem sokat, de azon leszek, hogy ez változzon.
Bretz Gáborhoz hasonlóan Gál Gabriella is Kovalik-tanítvány volt, érte sem kell aggódni: feltalálja magát a színpadon. Minden bizonnyal nem a szopránok álma ez a szerep, de azért egy-két szép kettőst itt is lehet énekelni, a figurát pedig úgy formálni, hogy kezdettől nyilvánvaló legyen: Serafina nem éppen az állhatatosság szobra.
Rácz Rita és Honinger László kisebb szerepeikben is hatékonyan járulnak hozzá a sikerhez. A zongorazenekar (Balázs Éva) mellé pedig - ezúttal - négyfős kórus dukál.
És van a sikernek még egy titka: a magyar nyelvű előadás (végre!) egészében érthető, ez ebben a darabban elengedhetetlen is.
A legőszintébb értékelés a gyerekeké: de nem (csak) arra gondolok, hogy a végén szinte koncerthangulatot csináltak, inkább az volt figyelemre méltó, ahogyan a kezdeti alapzaj (mocorgás, beszélgetés) szépen elült, és teljesen az előadás hatása alá kerültek.
Több tucat iskolás azzal a gondolattal távozhatott ma este a művelődési házból, hogy az opera mégsem egy halott műfaj, hanem érdekes, izgalmas, szórakoztató valami, és talán legközelebb is elmerészkednek egy-egy előadásra. Ez pedig olyan eredmény, amelyet nem lehet túlértékelni.
