Egy kis Bécs Pesten (A Bécsiek, Barenboim és Lang Lang)

2007. február 19.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wiener Philharmoniker
Lang Lang - zongora
Vez.: Daniel Barenboim

BARTÓK: 2. zongoraverseny
BRUCKNER: VII. szimfónia

Azt lehet mondani, udvariassági gesztus volt a Bécsiek részéről, hogy az első részt Bartóknak szentelték. Megjelent a színen a borzasra zselézett hajú kínai sztárzongorista, Lang Lang. Óriási kottalepedőt terített ki hangszerére, és iszonyú vehemenciával a billentyűk közé csapott. De az a felkészületlenség, amelyről bizonyságot tett, előzetes híre alapján is megdöbbentő volt. Lang Lang nem ütőhangszerkként használta a zongorát, mint az Bartóknál jogos volna néha, hanem püfölőhangszerként, látszólag majd leesett székéről a hatás-ellenhatás törvénye értelmében.

Persze ilyen hozzáállás mellett szó sem lehetett a zongorista-zenekar olyan intellektuális párbeszédéről, amilyet mi már például Kocsis és Ránki esetében megszoktunk. Barenboim sem tett nagyon mást, mint korrektül ütemezett, de a zenekar maga, mint olyan, azért megtette a magáét. Udvariassági gesztus akart az lenni, hogy Bartókot játszanak nekünk, de hát egyikük még köszönni sem tudott rendesen. Na ez volt teljesen Bartók szelleme ellen, tisztelt örökösök!

A siker azért óriási volt, és éppen arra gondoltam, vajon mi sülne ki a zongoristáról, ha most ráadásként egy Schubert-impromptu következne, amikor jött a karmester és a zongorista, és Schubertet játszottak, a négykezes Katonaindulót. A szünetben valaki meg is jegyezte, milyen jól jött ez e könnyed kis darab a súlyos Bartók után. Lehet, hogy neki igen…

Hogy a Bruckner-szimfóniában mást kapunk, gondolható volt, elvégre 121 éve játssza már a zenekar. A nézőtér - milyen jó megoldás ez itt - nem a hegedűsök lábainál kezdődik, a zenekar hátrébb kerülhet. Ezzel a kis távolságtartással el is különítették magukat, és a megteremtették a maguk viszonylag kis köréből születő, de univerzummá tágulni tudó világát. Az első hegedűsök egyébként baloldalt, mögöttük a csellósok, a második hegedűsök jobb oldalt, mögöttük a brácsások ültek. Hátrébb a fafúvósok foglaltak helyet, mellettük az ütősök, leghátul pedig, a kóruserkély alatt, közvetlenül a fal előtt szépen sorban a rézfúvósok. (A kürtösök egy kicsit előttük, nekik nem jutott hely ott.)

Brucknerrel tehát természetesen sokkal jobb viszonyban volt karmester, zenekar. Helyesebben ahhoz, amit a zenekar tud, annak felmutatásához a Bruckner kívánta zenekari felállás és az ő műve tökéletes médiumnak bizonyult. Mert ne legyen senkinek illúziója, a zenekar - bár nyilván karmestere válogatja - elsősorban nem Bartókot vagy Brucknert, vagy, amikor az ősszel a Musikvereinben hallottam őket, pl. Mozartot játszik. Nem, ők zenekart játszanak. Teszik ezt azonban olyan módon, hogy ezáltal a megszólaló művek önértéküktől függetlenül olyan helyzetbe kerülnek, csak csodálni lehet azt, amit hallunk. Illetve elvarázsolódni, egyfajta tudatmódosító szer hatására más távlatokat is érzékelni.

Működik az egész együtt és külön. Például olyan szólót, mint amilyet a Scherzo tétel trombitatémáját játszó művész szólaltatott meg, ritkán hallani. A hangszínnel, a megformálással valahogy olyan komplex módon játszott a néhány hangból álló - állítólag kakaskukorékolás inspirálta - dallamban, hogy nem csoda, az egyik lehetett, akit a végén a karmester felállított. És ahogy a vonósok különböző szekciói ugyanezt az összetettséget az egész mű során megvalósították, az is külön tanulmány tárgya lehetne. Felhívták a figyelmet magukra a nagyon erőteljes játékra képes bőgősök. Nem minden zenekar mélyvonós szekciója képes ilyen volument felmutatni itt. Meg a többiek is mind, mind. Csodálni lehet őket, és szeretni is.

Barenboim itt már karmesterként is többet nyújtott, de hogy abból, ami megvalósult, mi volt az ő munkája és mi a zenekaré, nehezen lehetett kettéválasztani. A hatvanegynéhány perces előadási időt mindenesetre tartotta. Mintha ez a bizonyos szép hangzás őt is megfogta, kielégítette volna. Brucknerbe azért lehet több drámaiságot vinni Bár hozzátenném, Harnoncourt ezzel a zenekarral kísértetiesen hasonló előadást produkál a lemezen. Így ezek után is kíváncsi vagyok, mi történik akkor, ha egy olyan karmester áll a Bécsiek elé, aki nem csak vezényel, újra is alkot.