Egy este északi fényben - A BFZ koncertje

2005. március 25. - Nemzeti Hangversenyterem
Budapesti Fesztiválzenekar
Ránki Dezső - zongora
Vez.: Jukka-Pekka Saraste

BERLIOZ: Beatrice és Benedict - nyitány
MOZART: Esz-dúr (\"Jeunehomme\") zongoraverseny No.9. K.271
NIELSEN: IV. szimfónia (\"A kiolthatatlan\") Op.29./FS 76

A zenekar elfoglalja helyét, rövid hangolás után a színpadon megjelenik egy törékeny testalkatú emberke. A finn Jukka-Pekka Saraste amolyan igazi filozofikus alkat.
Éppen csak elhal az őt köszöntő taps, máris beinti a nyitányt. Kicsit furák a mozdulatai, elsőre az az érzésem, hogy túl sok benne a vízszintes. Nézem, emésztgetem, és persze hallom a hozzá megszólaló muzsikát. És amit hallok, az bizony lenyűgöző. Akárcsak a felvételein, itt is egy egész zenekar képes hihetetlen impulzív, pillanatról pillanatra változó muzsikát megszólaltatni a keze alatt. Egyelőre csak kapkodom a fejem.

Az amúgy is rendkívül sodró lendületű darab ebben az előadásban nem hagy egy másodpercnyi szünetet sem a figyelem számára. A különféle hangszercsoportok felváltva adogatják egymásnak a triolás futamokat és a nyújtott ritmusos izgatott rövidke témafoszlányokat. A középső andante keringője pedig tökéletes kontrasztot képez a virtuóz részekkel. Le a kalappal a hegedűszólam előtt. Gyönyörű, mély tónusú hangok tükrözik a téma izzó életigenlését.

Gyorsan véget ér a nyitány. Szinte űrt hagy maga után, mindenki sürgető kíváncsisággal várja folytatást: vajon mi lesz még itt egy ilyen kezdés után?
Mozart ifjúkori zongoraversenyét a legenda szerint egy igen tehetséges, Jeunehomme nevű francia zongoraművésznő ihlette. Bár a tények alapján ez kevéssé valószínű, a szerző és a mű ismeretében egyáltalán nem lehetetlen. Ennek tükrében érdekes lett volna egy hölgy (Maria João Pires) tolmácsolásában hallani a darabot, de váratlan megbetegedése miatt Ránki Dezső vette át szerepét.

Rendhagyó módon itt előjáték nélkül, pár ütem után azonnal belép a zongora, hogy aztán a téma további kibontása ismét csak a zenekaré legyen.
A lassú tétel finom kis díszítései, lírai dallamvilága páratlanul finom ujjtechnikát, a harmadik tétel markáns rondótémája pedig virtuozitást és elementáris életerővel rendelkező, sziporkázó szellemességet igényel. Mindkét feladat tökéletesen megvalósul. Ránkinál is villámgyorsak a váltások, sodró lendületű futamok torpannak meg egy pillanat alatt, sőt, az egyes hangok iránya, sebessége is folyamatosan változik. Olyan érzés ez, mint amikor a repülőgép leszálláskor fékez, s mi úgy érezzük, hogy megálltunk a levegőben. Tudjuk, hogy képtelenség, de mégis úgy érezzük. A mozgásnak, a hangok sebességének ez a teljesen szabad, mégis a ritmus keretei között való fölényes kezelése megformálttá teszi az időt a hallgató számára. Mintha egy képlékeny anyagból lévő, gyúrható valami lenne, amit tökéletesen tudunk uralni.

Ez az a pont, ami gyönyörű egységet teremtett a két zenész között. Saraste pontosan ugyanilyen jól bánik az idővel. Mozdulatai révén világosodik meg az ember előtt igazán, hogy a kotta tényleg csak hozzávetőleges lejegyzése a zenének. Ő nem ütemmutatókat dirigál, hanem a zenében áramló energiákat irányítja. Keze között nem súlyok és súlytalan helyek váltakoznak, hanem sűrűsödések és ritkulások keletkeznek. Az idő, a ritmus nála nem keret, amibe bele kell illeszteni Mozartot, hanem játéktér, ahol új életre kell kelteni a zenét. Teljesen Ránki keze alá dolgozik.
A zenekarnak érezhetően nagy figyelemre van szüksége, hogy lépést tartson vele. Nem lehet szokványos módon muzsikálni, de hála Istennek, ők nem is akarnak. Kaphatók az új dolgokra, és különleges, szép megoldásokat hallhatunk tőlük is.

A koncert második felében két északi lélek találkozásában gyönyörködhetünk. A dán nemzetségű Carl Nielsen IV. szimfóniája a valóság és az irracionalitás fura keveréke. Kicsit olyan hangulatot áraszt, mint a délibáb. Megszokott akkordfűzések, ritmusok válnak egy-egy zenei újítás révén elmosódottá, elgondolkodtatóvá. Sok szerző hatása érződik a művön. A vonósok például helyenként Csajkovszkijt idéző melódiákat játszanak, más pontokon viszont száraz, üres kvintjeikkel Sosztakovics hangulatát idézik. Tele van azonban apró, jó ötletekkel, melyek izgalmassá teszik az egybekomponált négytételes darabot.

Különösen egyéni a negyedik tétel két - egymással szembeállított - timpanistája, akik vérmes, tritónuszokban bővelkedő harcot vívnak a színpad két szélén. A kiolthatatlan alcím itt nyer igazán értelmet. Egyikük sem győz, mert az élet lüktetése minden lény alapvető joga. Kiegyeznek ők is, és elvesznek a nyüzsgő, zajló áradat vérkeringésében.

Felszabadult zene ez, a zenekar pedig látható-hallható élvezettel, szabadsággal játszotta a darabot. Szinte furcsa volt, hogy ősz fejeket is látni, az embernek az volt az érzése, hogy csupa 20 éves, tüzes ifjú alkotja az együttest. Olyannyira otthonosan mozognak a zenében, hogy bátran hagyhatják magukat belesodorni új, váratlan helyzetekbe is. Nem állítom, hogy ez mindig tökéletes egységben sikerült, de inkább egy-két apró pontatlanság, mint szokványos klisék unalmas halmaza. A zenekar pedig Saraste vezetésével mindent bevállalt, újat és izgalmasat alkotott.