Egy elkeserítő este, avagy gondolatok a kocsmában (A Don Giovanni a MÁO-ban)

2008. május 2.
Magyar Állami Operaház

MOZART: Don Giovanni (I. felvonás)

Busa Tamás, González Mónika, Timothy Bentch, Kováts Kolos, Fülöp Zsuzsanna, Tóth János, Hábetler András, Mitilineou Cleo
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Kesselyák Gergely)

Mi tagadás, ez az előadás a kocsmában végződött. Ez még nem lenne végzetes, de további súlyosbító körülmény, hogy már az első felvonást követően menekültünk oda. Menekültünk, méghozzá pánikszerűen. Az elszürkült rendezés, a mindent leokádó zenei slamperei, a hamiskás és elfuserált hangok elől.

Kesselyák Gergely rendezése négy és fél éve van műsoron. Persze még a kettővel ezelőtti direkció tűzte műsorra, így mindenki önfeledten moshatja kezeit, talán egyedül Kesselyák nem. Aki ezért a mai estéért két minőségben is felelős volt, tekintve, hogy ezúttal az árokban is ő „parancsolt”. Bár parancsolt volna, de nem tette. Az első felvonás egészén áthúzódó tömény katyvasz, a kásás és felelőtlen zenekarolás csak azt jelezte, hogy a dirigens maximum úszik az árral, hacsak nem süllyedt el már rég.

Az évad utolsó Don Giovannija volt, három héten belül a hatodik, de úgy, hogy eközben nem volt két egyforma felállás. Becslésem szerint a bemutató óta már a harmincadik előadás fölött járhatnak, így a gyakori szereplőváltásoknak hála az eredeti rendezői instrukciókat vélhetően már a feledés jótékony homálya borítja. Van olyan szerep, melyet hatan is „kipróbáltak” már.

Ilyen körülmények között az egykor eredetinek tűnő ötletek is beporosodnak és szereplőfüggővé válnak. Az első felvonás záró képében például a hölgyek négyen négy különböző koreográfia szerint fenyegetik a címszereplőt, ami így fölöttébb mókásnak hat. Alig hiszem, hogy ez volt a rendezői szándék. A játéktér ilyen körülmények között üressé válik, hiába van jó alaposan beépítve.

Közel negyven perc telt el, amikor az első jó rendezői ötletre felfigyeltem. (Amikor Zerlina a „Batti, batti...” kezdetű áriában Masettónak ugyanúgy „szeret – nem szeret” tépkedte a Don Giovanni-kettősből ott maradt csokor leveleit, mint előtte a nőcsábász lovagnak.) Azután a felvonás végéig semmi. („Hova az a nagy rohanás?”) Már azt gondolnám, hogy bennem van a hiba, ha nem tűnne fel a közönség zajos közönye.

A probléma a zenei megvalósítás oldalán tovább súlyosodott. Elszomorító nemrég még tehetségesnek hitt énekeseinket vergődni látni.
Például Tóth Jánost, aki a korábbi igazgatói becsvágynak és az ezáltal kapott szerepeknek (Scarpia, Hollandi, Ochs!!!) hála, gyakorlatilag hang nélkül teljesíti Leporello méretes szólamát. És az sem ad felmentést, hogy – sokakkal ellentétben – ő legalább hitelesen el tudja játszani a figurát.
Vagy Busa Tamást, a címszerepben, aki még mindig csak az „ígéretes” szinten mozog. A pályán töltött közel két évtized után ez már kevés. S hiába a jó kiállás, ha semmi, de semmi nem jön le Don Giovanni valódi lényéből, ha a hölgyek a nézőtéren unottan reagálnak a „La ci darem la mano” vagy a Bordal küszködéseire. (Nota bene, ez utóbbinál még Klemperer is azt vallotta, hogy ennél a résznél nem ő dirigál, hanem az énekes. Szólni kéne Kesselyáknak is.)

A Masettót éneklő Hábetler András színpadon jónak tűnik, de hangban nem elég karakteres, és édeskevés Don Giovanni ellenfeleként. A férfiak becsületét a magyarországi közreműködéstől éppen visszavonuló Timothy Bentch menti valamelyest. Don Ottaviónál érezzük egyedül, hogy ő tudja, miért van itt és mit akar kifejezni. Az a zeneiség, amit Bentch jelentett (elsősorban) Mozart operáiban, már most hiányzik. Kár, hogy ezen az estén neki is becsúszott néhány tisztátalan hang.

González Mónika érzésem szerint fachváltás előtt áll. Ez nem ezen az estén tűnt föl először, hanem két nappal korábban, Brahms: Német requiemjének szopránszólójában. Mindenesetre nem lehet (és főleg nem szabad) ilyen rövid idő alatt ennyire eltérő hangadással kísérletezni. A Brahms-műben egy idősödő Wagner-heroina szólalt meg, most, Donna Anna alakításakor pedig egy fiatal, puhább és virtuózabb Verdi-hang.

Fülöp Zsuzsanna kínlódik Elvira szólamában, ezen nincs mit tagadni, a szerep már jócskán túlnőtt rajta. Mitilineou Cleo bájos Zerlinát hoz, aki igyekszik felvenni a harcot Don Giovannival, de azért látszik, hogy az énekesnő egyéni akciójáról van szó, játéka nemigen (vagy alig) illeszkedik az együttesbe. Olykor hangban kevés, pedig Mozart igazán finoman bánt a parasztlány kíséretével.

*

S hogy ment-e elébb a világ az előadás által? Aligha. Vajon milyen lehet egy illetékesnek végignézni egy ilyen „mezei” előadást? Lehet, hogy inkább a staggione rendszert fogja támogatni a jövőben? Hogy majd Kovalik Mozart-maratonjára fog szavazni a legközelebbi osztogatáskor? Nagyon vigyázni kellene, milyen előadást adunk ki a kezünkből még az ilyen szimpla repertoárestéken is!