Egy diónak két fele? (UMZE, Amadinda / Varese, Kagel)

UMZE Kamaraegyüttes
Amadinda Ütőegyüttes
Fodor Gabriella (ének)
Vez: Rácz Zoltán

X=10
Koncert EDGAR VARESE és MAURICIO KAGEL műveiből

A külcsín és a belbecs, másképpen a forma és a tartalom egységében szemlélve bizarr dolog volt az Olasz Kultúrintézet gigantikus műtárgyfotói és reneszánsz reprodukciói között, közvetlenül a bukolikus freskó előtt Varese- és Kagel-műveket előadni. Schubert Pásztorfiú a sziklán című műremeke passzolt volna ide igazán, de mindegy, így alakult, és az intézet nagyterme végül is nem szól rosszul.

Edgar Varese épp úgy nem tartozik Magyarországon a gyakran játszott szerzők közé, mint az Őszi Fesztiválon szintén fókuszba kerülő Frank Zappa – ő azonban, ha élne, eldicsekedhetne azzal, hogy a XX. századi zene egyik legismertebb hazai interpretátora, az Amadinda Ütőegyüttes már pályája legelején lemezre rögzítette az egyik sokat tárgyalt művét, az Ionisationt.

Kis kitérő: volt egyszer egy 1911-es esztendő, amikor három mesebeli szegénylegény, nevezetesen Bartók Béla, Kodály Zoltán és Weiner Leo létrehozta az Új Magyar Zene Egyesületét, amely sajnos csupán egyetlen évadot ért meg. Ám több mint nyolcvan évvel később egy újabb vállalkozó szellemű úr, Rácz Zoltán, az Amadinda vezetője úgy döntött, a nemzetközi kortárs zenei kamaraegyüttesek mintájára zenekart alapít. Wilheim András zenetörténész javaslatára az 1997-es Őszi Fesztiválon bemutatkozó együttesnek az UMZE (Új Magyar Zene Egyesülete) Kamaraegyüttes nevet adta. Az UMZE tehát éppen tízéves, és ezt a jeles évfordulót méltóképpen szerette volna megünnepelni. Tette pedig ezt úgy, hogy egy műsorba válogatta a zenekarvezető egyik kedves szerzője, Varese, valamint Mauricio Kagel már ismert és Magyarországon még soha nem játszott műveit.

Az este első fele tehát Varese-é volt, a program építkezése is világosnak tűnt: a visszafogottan hangszerelt, valóban kamara jellegű Octandre-ral kezdtek, amelyet – habár az előadásban semmi kifogásolnivalót nem lehetett felfedezni – az első téli lehűlésben átfagyott közönség mérsékelt tapssal fogadott. Nem indult meg az olvadás a jóval nagyobb apparátussal előadott Hyperprism megszólalásakor sem, a harmadik darab, az Offrandes azonban végre meghozta az áttörést. Ennek részben volt oka, hogy a szerkezet közelebb áll a klasszikus szerkesztésmódhoz, és részben az, hogy felhasznált két vers (Vincente Huidobro és Juan Tablada egy-egy műve) a francia eredetiben is „átjött”. Az igazi ok azonban az újabb hangszerek mellett a vox humana átmeneti, és éppen ezért roppant értékesnek ható megjelenésében, végül – ám mindenek fölött – Fodor Gabriella rendkívül értő, érzékeny előadásában keresendő. Neki sikerült az első vastapsot learatnia.

Az első rész végén Rácz Zoltán megcserélte a hátralévő két kompozíció sorrendjét. Ezt színpadtechnikai okok magyarázták, mégis megrázó baklövés volt. Az Ionisation hetvenhat év után is egzotikusnak ható lüktetését követően az Intégrales harsánysága és hangereje hihetetlen idegesítően hatott, az ember alig várta a szünetet.

Az átszerelések során a nézőnek rá kell jönnie, hogy egy ilyen kamarazenekar többet kényszerül fészkelődni a pódiumon, mint egy rock and roll banda. Az átépítéshez ezen az estén fél órára volt szükség, de a koncert második fele kárpótolt a várakozásért és az első rész zárlatáért.

Kagel zenei felfogásának alapja, hogy az előadói attitűd hozzátartozik a műhöz, ezért szorgalmasan kottázza, a zenész a darab elővezetésekor hová álljon, milyen eszközöket használjon a hangszereken kívül, mutogasson-e, grimaszoljon, vagy ne mozduljon. Ettől az előadás kicsit a performansz irányába tolódik, sőt az ember sokszor úgy érzi, paródiát lát és hall, ám közben a zenére figyelve be kell ismernie, hogy mindez az éremnek (vagy a bakelitnek?) csak az egyik oldala. Mert habár Kagel tréfál, közben meglehetősen finom struktúrákat képes egymásra illesztgetni. A Rrrrrrr... című huszonegy tételes, két előadóra írt remeke például (amely csupa r-rel kezdődő tételcímet vonultat fel) a zenei történetmesélés mellett ügyes absztrakciókra képes. Nem csoda hát, hogy a közönség, amely a rövid tételek közben először nevetni sem mer, visszafogottan figyeli a másolópapírral előadott mozdonypöfögést, a borospalackból kotta szerint a kolompokra és harangokra pergetett kristálycukrot, a sípokat, a vesszőket, ám végül önfeledt tapsban tör ki.

Az estet záró terjedelmesebb darab, az Orchestrion Straat (Verkli utca) előtt ismét át kellett rendezni a színpadot: a zenészek a pódiumon átlósan, a jobb sarok felé fordulva, lépcsőzetesen foglaltak helyet, majd a karmester Rácz Zoltán intésére megkezdődött a hosszú utazás az utcazenészek birodalmába. A rendkívül sokszínű darab záró szakaszában a szerzői utasítás szerint két muzsikusnak el kell indulnia a nézőtéren perselyezni, így az előadásnak részévé válik a ritmikusan megrázott persely, és az a közösségi élmény, hogy adakozhatunk. És a nagyérdemű, amely az utcán kelletlenül fordul félre, ha egy csavargó éppen tőle kér, most lelkes buzgalommal szórta a gurulós pénzt. Köztük én is, mert ostobán éreztem volna magam egész éjjel, ha pont én maradok ki belőle – az ember már csak ilyen.

Ez az egy este két különböző szerzői felfogást mutatott be. Varese szerint a zenei hangnak nincs zenénk kívüli jelentése, csupán tulajdonságai vannak, a komponista ezekkel gazdálkodik. Kagel azonban ki akarja terjeszteni a zene határait a hangokon túlra is, az előadásból-zenehallgatásból komplex közösségi élményt kíván varázsolni. Hogy ez valóban két külön dolog, avagy egyazon ízletes dióbél két fele, itt nem kívánom eldönteni. Azt azonban leszögezhetem, hogy interferenciájuk izgalmas estét teremtett.