Egy csipet századforduló – A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara koncertjéről

2024. március 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

H. Alfvén: Egy szigetvilág legendája - szimfonikus költemény
G. Mahler: Rückert-dalok I-II-IV-V-III.
R. Strauss: Imígyen szóla Zarathustra

Christian Gerhaher – ének
Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara
vez. Daniel Harding

Gyanús, hogy a MÜPA március elején kiterítette a nyerő lapot ’Az Év Szimfonikus Koncertje’ soha meg nem hirdetett (de a vájtfülűek által nagyon is nyilvántartott) versenyén. A vendég a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara volt, de a műsor első pillantásra nem is ígért ilyen rendhagyó élményt, amint ami végül bekövetkezett.

Hugo Alfvén svéd komponista neve elsőre nem mondott sokat, de az archívumokat nézegetve kiderült, hogy a két világháború között, ha nem is gyakran, de elő-előfordultak szimfonikus alkotásai a pesti koncertéletben, leginkább a Székesfővárosi Zenekar tolmácsolásában. De az 1904-ben alkotott szimfonikus költeménye, az Egy szigetvilág legendája (En Skärgårdssägen) nagy valószínűséggel most került először közönség elé nálunk, de ebben a szervezők sem lehettek biztosak. Hatalmas előadói apparátus szükségeltetik a meglepően érzékeny és színekben gazdag, de mégsem kiemelkedő zene megszólaltatásához. A szituáció kb. olyan, mint amikor egy hazai együttes a Galántai táncokkal indítja külföldi turnéműsorát. Frappáns zenemű, minden szempontból bemutatja az együttest, s egyben hazája névjegyét is hatásosan felmutatja.

A mintegy húszperces alkotás arra is remek alkalmat nyújtott, hogy szemügyre vehessük a vezénylő dirigens, Daniel Harding és együttese közti működés finomságait. Harding 17 esztendeje áll a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara élén. Már a tény önmagában minősít, ha olyan neves elődei voltak a poszton, mint Sergiu Celibidache, Herbert Blomstedt, Esa-Pekka Salonen, Jevgenyij Szvetlanov, vagy Manfred Honeck. Ezt tetézi, ha egy zenekar és dirigense közti kapcsolat már másfél évtizedet meghaladóan működik, az előadás ezt maximális mértékben igazolta is.

Harding nagyszerű muzsikus (ezt korábbi koncertjei alapján és a felvételeiből tudtuk eddig is), de ez az előadás egy még magasabb rendű tevékenységről árulkodott. Az a viszonyrendszer, ami a zenekar és karmestere közt működött, olyan rezzenés finomságú kommunikációra épül, ami csak hosszú és igazán minőségi együttműködés nyomán alakulhat ki. Amikor a felek már egy szemrebbenésből is értik egymást. Az is egyértelmű volt, hogy ez a különleges kapcsolat egyenrangú, a zenekar egyáltalán nem fiatal tagjai is végig töretlen lelkesedéssel a szemükben követték a dirigens minden mozdulatát. Ez Alfvén későromantikus szerzeményén is határozottan átsütött, de még intenzívebben a későbbi zeneművek esetében.

A második szám eredetileg egy Mozart-zongoraverseny lett volna nem kisebb szólista, mint Maria João Pires közreműködésével, de a 80. életévében járó nagyszerű pianista már hetekkel korábban lemondta a közreműködést – egészségügyi okokra hivatkozva. A kialakult helyzet – utólagos értelmezésem szerint – pompás lehetőséget teremtett a szervezőknek (és a dirigensnek) egy teljes mértékben egyívású este létrehozására, így az 1904-es szimfonikus költeményt egy 1902-es zenekari dalciklus követte, Gustav Mahler Rückert-dalai.

Ha Alfvén esetében még akár mondhattuk, hogy egy másodvonalbeli szerző kiugróan jól sikerült alkotását hallottuk, Mahler dalciklusa már egy pályája csúcsán álló komponista vitán felül lebilincselő hatású, hiperszenzitív remekműve.

A műhöz Harding remek szólistát hozott Christian Gerhaher személyében. A német bariton azt a fischer-dieskau-i vonalat képviseli, ami a XX. század második felében vált uralkodóvá az énekes pódiumművészetben. Az eszköztelen, ám szélsőséges gesztusok érzékeny megjelenítése került középpontba, a szavak mélyebb értelmének kifejezése, ami Mahler dalainál különösen fontos lehet.

Példamutató volt Harding és Gerhaher együttműködése, melyben a karmester teljes mértékben alárendelte a zenekari hangzást az énekes szólistának. Nüansznyi finomságokat tudtak így megjeleníteni, megteremtve az este különleges atmoszféráját. A(z egymáshoz egyébként annyira nem kapcsolódó) dalokat nem eredeti sorrendben játszották, helyesebben a sorból kiemelték a harmadikat (Ich bin der Welt abhangen gekommen – Búcsút mondtam én a nagyvilágnak), s azt a sor végére tették. A hatás a Kilencedik szimfónia zárótételét előlegezte meg, a világ megszűnését, a halált, ami Mahlernél sem nem zajos, sem nem látványos. A produkció sikerét nem az azt követő vastaps jelentette, hanem az utolsó hangok után következő hosszú-hosszú néma csend.

A szünet után ismét megtelt a pódium és a hatalmas előadóapparátus Richard Strauss grandiózus szimfonikus költeményét, az Imígyen szóla Zaratustrát szólaltatta meg. Hatalmas feladat, rendkívüli koncentráció a világ bármely zenekara részére. Talán maga Strauss sem tudta, mennyire akar kötődni a címadó filozófiai műhöz, mindenesetre a kottára odaírta: „zeneköltemény, szabadon Nietzsche után”. Szabadon, ez a titok nyitja.

Harding fejből dirigálta a monumentális művet, minden rezzenést, apró gesztust lekövetve, de mégis könnyedén. A hatalmas apparátus pedig derűsen, oldottan követte. Fantasztikus együttes a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekara, amely ilyen egységes hatást képes kelteni, de az eredmény nemcsak a zenészek egyéni képességeit, nemcsak a dirigens magasrendű irányítását, nemcsak az elmúlt 17 esztendő zenekarnevelő munkáját, nemcsak a rendkívüli együtt-muzsikálási készséget dicséri, hanem azt a megjelenítő állapotot, ami képes volt filozófiai magasságba emelni a hangjegyeket. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ugyan a komponista sejthetően bizonytalan volt a vállalkozása sikerében, ezen az estén az maradéktalanul megszólalt.

A háromnegyed háznyi budapesti közönség zajos tetszésnyilvánítással, a svéd muzsikusok boldog és önfeledt örömmel konstatálták az est sikerét.

fotó:©MÜPA, Posztós János