Egy bájos hölgy (Miah Persson és a BFZ)

2007. szeptember 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Miah Persson (ének)
Vez.: Fischer Iván

MAHLER: Halotti ünnep
R. STRAUSS: Wiegenlied (Bölcsődal), Op.41/1
Waldseligkeit (Erdei boldogság), Op.49/1
Ich wollt ein Sträußlein binden (Csokrot akartam kötni), Op.68/2
Morgen! (Holnap!), Op.27/4
MAHLER: IV. szimfónia

Nem szeretek sztereotípiákban gondolkozni, de tény, hogy mai felgyorsult világunkban akár másodpercenként is félelmetes méretű információáradat zúdulhat felénk, amelynek csak töredékét tudjuk felfogni. Ezért az ember szelektálni kényszerül: eldönteni, mi az, amit fontosnak tart, amire figyelmét fókuszálhatja, és mi az, amiről nem vesz tudomást. Így aztán később, ha valamely más téma kerül a látótér középpontjába, őszinte rácsodálkozások fakadnak ki az emberből, „jé, eddig fel sem tűnt, hogy…” kezdetű mondatok formájában.

A múlt csütörtök estéjén azt sikerült ily módon észrevételeznem, hogy milyen sok várandós hölgy volt jelen a koncerten. Zenész lévén nem kerülhetem meg azt a félmondatot, hogy ez nagyon örvendetes, hiszen a majdan megszületendő gyermekek egészséges és harmonikus testi-lelki fejlődése szempontjából igen fontos, hogy a kismama minél több – lehetőleg aktív – zenei élményben részesüljön, s részesítse ezáltal magzatát is, szóval csak így tovább, hajrá.

Ami viszont meglepő, de részéről egyúttal rendkívül bátor dolognak nevezhető, hogy e hölgyek egyike a koncert szoprán szólistája, Miah Persson volt. A svéd énekesnő még így, nagy pocakkal is rendkívül csinos, bájos jelenség, nem is ahhoz kellett a bátorság, hogy így kiálljon, hanem elnézve a koncertműsort, bizony elfogott némi aggodalom, mert mind a Mahler-szimfónia, mind pedig a négy Strauss-dal jókora levegőket igénylő frázisokkal tarkított, melyeket ebben az állapotban sokszorosan nehezebb elénekelni. Persze ez az aggodalom nem volt olyan komoly, hiszen ez a műsor ugyanezen előadókkal már elhangzott 9-én és 11-én is, s azóta nem keltek szárnyra fulladozó énekesnőről szóló hírek. És valóban, amilyen elegánsan és természetesen vonult be a színpadra, olyan magától értetődő egyszerűséggel énekelte kifejezetten üde, kellemes hangján Strauss saját maga által meghangszerelt dalait, majd a második félidőben Mahler 4. szimfóniájának magánszólamát. Hogy az aggodalomnak mégis volt alapja, meg kell említeni, hogy egy-egy magasabb hangnál éreztem némi támaszbéli bizonytalanságot – de ezt nyilvánvalóan a művésznő áldott állapotának számlájára lehet írni. Már csak azért is, mert az első rész ráadásaként felcsendülő Ajánlás (Zueignung) kétvonalas „A” hangja úgy szólalt meg, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.

Az est első műsorszáma Mahler ritkán hallható kompozíciója, a Halotti ünnep volt. Az 1. szimfónia szellemi folytatásának szánt mű ismer(e)t(len)ségét jól jellemzi, hogy a kompozíció az 1983-85-ös, magyarított kiadású „sárga” Brockhaus-lexikonban még felsorolás szinten sem szerepel – ugyanakkor a BFZ repertoárján nem új, előadták már 1999-ben, 2000-ben, és egy 2001-es turné során többször is. Az ilyen „ritkán hallható” műveknél bennem mindig ott motoszkál a kisördög, vajon okkal mellőzik-e a koncertprogramok a szóban forgó alkotást. Esetünkben erősen az igen válasz felé hajlok, legalábbis ebben a zenei környezetben (Strauss, Mahler 4. szimfónia). A szerző többi művéhez képest kidolgozatlanabbnak, sekélyesebbnek hatott, csak terjedelmében veszi fel a versenyt a szimfonikus ouevre más alkotásaival. A hiányérzetemnek okozója semmiképpen nem a zenekar volt: egész este lelkesen játszva nem makulátlan, de magas színvonalú teljesítményt nyújtottak, különösen a fúvóskar, közülük is kiemelendő az oboista, kinek szólói emlékezetesek maradtak. A negatívumokat az egyik fórumozónk által gyakran felemlegetett vonós együttjátékbeli probléma – a mennyisége és mértéke nem volt zavaró, de kétségtelenül tapasztalható volt –, illetve a nagyon magas hegedűállások nem egységes intonációja jelentette, amelyek mértékéről ugyanezt lehet elmondani.

A második félidőben felcsendülő 4. szimfónia kapcsán szólni kell a közönségről is. Ezúttal nem a köhögések, vagy a zsírpapírba csomagolt cukorkák lassú és alapos kibontása miatt érdemel feddést. Kíváncsian várom, komolyzenei koncertre járogató honfitársaink végre mikor ismerkednek meg a zenei műfajokkal, és tanulják meg, hogy például a szimfónia többtételes. Ugyanis már az első tétel impozáns befejezése után felharsant egy „Brávó!”, majd bizonytalan, néhány másodperces taps. Azért is érthetetlen ez a magatartás, mert ha csak egy pillantást vetett volna az órájára az illető úriember(?), abból is rájöhetett volna, hogy messze még a vége: negyed tízre csak akkor van vége zenekari koncertnek, ha Verdi Requiemje megy, az is csak akkor, ha szünet nélkül. De ha ez az úr szorgalmasan jár BFZ-koncertekre – márpedig valószínűleg ezt teszi –, akkor is az 1000 forintért(!) megvásárolható brosúra tanúsága szerint csak Budapesten már 14 alkalommal hallhatta (volna) Mahler valamely szimfóniáját, és bizonyosodhatott volna meg ezek soktételes formájáról, időbeli kiterjedéséről. De az is egy jó és biztos módszer, ha bekiabálásával, tapsával megvárja, amíg az előadó, a karmester meghajol.

Erre bőven lesz még alkalma, mint ahogyan remélhetőleg a szoprán szólistát sem most hallottuk nálunk utoljára.