Egy arcátlan szemfényvesztő, selyempizsamában (Nigel Kennedy)

2008. március 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Nigel Kennedy – hegedű

MOZART: D-dúr hegedűverseny, K.218
BEETHOVEN: D-dúr hegedűverseny, Op.61.

Nem nagy öröm végignézni, hogyan csinál könnyedén bolondot másfélezer emberből egy személyiségzavarokkal küszködő, felnőni nem tudó, vagy talán nem is akaró öregedő punk.
Nigel Kennedy a legjobb iskolákba járt, amiket zenészpalánta csak elképzelhet magának. Szülei muzsikusok voltak, jól tudták, hová irányítsák a tehetségesnek bizonyuló csemetéjüket. Sima volt tehát az út a zene birodalmába. A kis Nigel meg is tanult hegedülni egész rendesen, de valószínűleg volt oly éleslátó, hogy gyorsan felmérje, nem elég tehetséges ahhoz, hogy a megszokott módon lehessen a világ legjobb hegedűse. Talán megijedt, mi lesz, ha nem váltja valóra anyuci-apuci álmát, kitalálta hát, hogyan lehetne mégis világsztár. Egyszerű a recept. Ha nincs igazi egyéniséged – merthogy nincs, az kiderült néhány percnyi hegedülés után –, hát csinálj egyet ízibe.

És a kis Nigel meg is csinálta. Igen jellegzetesre sikeredett az image. A csütörtök esti koncerten a művész nagyjából úgy nézett ki, mint egy hajléktalan punk, aki London luxusövezetében kukázta a cuccait. A fehér, szigorúan gyűrt ing felett fekete selyem pizsamafelsőre emlékeztető zakóféleség, izgalmas folttal. Az ing csípőtájékon egy térdig lógó rojtos akármivel volt szépen buggyosra kötözve. Ennek eredményeképpen a lelógó rojt minden jelentősebb mozdulatnál pimasz táncot járt a művész lába között.

Mindezzel együtt engem valójában csöppet sem izgat, hogy néz ki a zenész, csak zenéljen nekem rendesen. Főleg, ha Vengerov helyett szánták nekünk kárpótlásképpen. Legyen mestere hangszerének, legyen dús zenei fantáziája, stílusismerete, ízlése, és tudjon rám hatni. Ami azt illeti, ez utóbbi maradéktalanul megtörtént. Legszívesebben elmenekültem volna a hatás elől, de mivel nem tettem, hát leírom, mit hallottam ezen a szóban forgó, emlékezetes estén a Művészetek Palotájában.

Sokat váratott minket a mester, mire végre hajlandó volt kilibegni a színpadra. Mindjárt belekezdett a nép tuningolásába, öklözés a koncertmesterrel, amolyan „ugye, milyen király vagyok” mozdulatok minden irányba. Aztán beszélni kezdett. Egyik lapos poén a másik után, cikizzük az elsősorban ülő nézőt, hogy mennyibe került a jegy. No, ha ilyen drága, kevés lesz az a rövidke Mozart, tegyünk hozzá egy kis ráadást, Bach jó lesz, ő klassz fickó volt. Tényleg az volt, Kennedy előadásában is hallani, csak kicsit hamiskásan szól az a fránya Guarnieri, meg csúszkál a vonó, meg semmiről sem szól, csak olyan, mint a napi testedzés, még négyszáz hang, és lenyomtam a mai adagomat. Na mindegy, az tényleg fontos, hogy kapjunk is valamit a nyavalyás pénzünkért, de most aztán halljuk már azt a Mozartot.

De csak poénkodás megint, a zenekar egy tagja lelkesen tolmácsol, úszik a boldogságban, hogy a nagy ember szóba állt vele. De így van ezzel a közönség is. Nigel Kennedy, amellett, hogy szerintem nem annyira zseniális muzsikus, néhány dolgot nagyon is tud. Abból él, hogy meghökkentő. Abból él, hogy nem merjük beismerni, ha valamit nem teljesen értünk, nem ismerünk eléggé, vagy egyszerűen csak nem értünk hozzá. Abból él, hogy a közönség rém befolyásolható, gondolkodás nélkül kezd rajongani valakiért, aki hülyére veszi. A publikum végtelenül önállótlan, és imádja, ha kézen fogva vezeti valaki. Mindegy, csak lehessünk birkák, érezhessük a nyáj szellemét egy kis időre, akár úgy is, ha egyik társunkat éppen kicikizi ez az erőszakos kis fickó. Röhögünk idétlenül, nem férünk a bőrünkbe, lelkesen verjük össze a tenyerünket, sikítozunk, de magunk sem tudjuk, miért.

Tán azért, mert ez az arcátlan, tolakodó ember ott a színpadon ezt akarja tőlünk. Mutogat, és köszönget, és idétlen, meg ronda is, vihog, és cinikusan mosolyog, talán félünk is tőle, mert tökéletesen kiszámíthatatlan, így inkább egyetértünk és szeretjük, hisz sosem lehet tudni, mi lesz velünk, ha megharagszik.

De térjünk vissza Mozartra. Nem volt semmi különös, ugyanazok a hibák, mint Bach partitájánál, hamiskás, néha egy-két hang kimaradt a futamokból, meg csúszkált a vonó továbbra is szorgalmasan, de ez persze lehet művészi elképzelés, szándékos „egyéni” hangképzés, vagy ilyesmi, mert ő direkt így képzeli el, hiszen ő más, mint a többi zenész. Mindegy, a kadenciánál az is kiderült, Nigel Kennedy szerzőnek is csapnivaló. Azt ugyan kitalálta, micsoda poén olyan hegedűkadenciát írni, amiben van zenekari kíséret, de sajnos kellő tehetsége már nem volt hozzá, hogy élvezhető, főként eredeti zenét szerezzen. Ráadásul ezt a poént a második tételben is elsütötte, így ott aztán már végképp unalmas volt.

Természetesen nem kezdődhetett el a szünet, míg meg nem volt az újabb show-adag, és a Beethoven-koncert sem indulhatott el csak úgy. Ha jól meggondolom, a műsoridő nagyjából fele a show-val telt, ami nem feltétlenül lenne akkora baj, ha az a show nem ilyen színvonaltalan. Mert lássuk be, semmiről sem szólt. Ahogy Beethoven hegedűversenye sem...

Nigel Kennedy zenei eszközeit igen hamar ki lehet ismerni, és meg is lehet unni. Az egyik ilyen eszköz az idő. Váratlan megállások, lassítások, gyorsítások, késleltetett indulások lépten-nyomon, az sem gond, ha a zene darabokra esik szét és értelmét veszti. A másik eszköz a szokatlan hangsúlyozások sora. Valójában ez is jó ötlet, de sajnos ez esetben nem szolgált semmi egyebet, csak azt, hogy más legyen, mint amit megszoktunk. Értelmetlen, öncélú, mint az egész koncert. Nem is ragoznám tovább. Az első ráadás után elhagytam a termet, de azért azt még láttam, amikor a világhírű hegedűművész focilabdát rúgott a közönség közé.

Ja, és még egy apróság. A mi kedves hozzáértő közönségünk minden egyes tétel végeztével lelkes tapsviharban tört ki...