Egy a valóság, s ezer a ruhája - A Pannon Filharmonikusok koncertje

2005. március 4. - Nemzeti Hangversenyterem
Pannon Filharmonikusok
Vez. és oboán közreműködik:
Hansjörg Schellenberger

MOZART: Cosi fan tutte - nyitány
VERESS SÁNDOR: Passacaglia oboára és vonószenekarra
SOSZTAKOVICS: XI. Szimfónia (\"1905\")

Emlékeznek még gyerekkorukból a Minden napra egy mese című könyvecskére? Nekem ez jutott eszembe, amikor megpillantottam a pécsi zenekar bérleti hangversenysorozatának szórólapját Ha nem is minden napra, de minden hónapra jut egy téma, amit több \"mesében\", azaz több zeneszerző elképzelésében hallgathatunk meg.
Őszintén szólva én nem igazán szeretem, amikor ilyen módon próbálnak meg becsalogatni egy koncertre. Ilyenkor rögtön eszembe jut eleink közkeletű igazsága: jó bornak nem kell cégér.

De ha már így alakult, a parkolás hosszadalmas idejét kihasználva elgondolkodtam rajta, hogy \"A Víz\", és \"Az Álom\" után miért kapta a harmadik este \"A Valóság\" címet.
A Sosztakovics-szimfónia esetében elég hamar jött a megoldás: a szerző egy történelmi eseményt dolgoz fel. Az 1905-ös oroszországi forradalom eseményeit örökíti meg, az ott elesetteknek állít emléket.
A Cosi fan tuttéval kapcsolatban az volt az első gondolatom, hogy a női nem csalárdságának megkérdőjelezhetetlen ténye - mint a szomorú valóság egy örökbecsű darabja - szolgáltatja az indokot a központi témához való illeszkedéshez. A koncertterem előtt osztogatott ismertető azonban feltárta a tényleges okot: az opera történetének alapja egy - az akkori közvéleményt igencsak foglalkoztató - bécsi társasági botrány. Íme itt a valósággal való kapcsolat.
A Veress Sándor-műre sem nekem, sem az ismertetőnek nem volt ötlete. Hacsak a dodekafon szerkesztési technikát nem tekintjük a rideg, érzelemmentes valóság megtestesítőjének.

Legnagyobb bánatomra a nagyon kedves, de roppant határozott jegyszedő könyörtelenül a földszint harmadik sorába irányított bennünket, bár hátrébb is szép számmal akadtak üres helyek. Nem szeretek ennyire közel ülni, de legalább letesztelem innen is a termet.

Lehet, hogy a terem is hibás, de én azt hiszem, mégis inkább a zenekar tehet arról a sok kemény, tempóérzet nélküli egyenes hangról, amivel a nyitányt indították. Az andante és a presto rész váltása is nehézségeket okozott. Az új tempó, új vonásnem egy pár ütem erejéig szétzilálta az első hegedűket. Most épp nem jött össze - gondoltam jóindulatúan. De - sajnos - a többször felbukkanó téma egyetlen megjelenésénél sem jött össze.
A fafúvók viszont magabiztosan és gyönyörű hangon játszották futamaikat, s ezzel végleg meggyőztek arról, hogy előbbi hangzásbeli negatív élményeimet nem akusztikai problémák okozták.
Schellenberger minden idegszálát megfeszítve, apró, tűhegyes mozdulatokkal tartotta egyben a vonós szekciót, ennek az egységnek a megteremtése azonban összes energiáját felemésztette - csakúgy, mint a zenekarét. Azok a könnyed villanások - akár súlyérzetben, akár hangszínben, hangképzésben -, amitől igazán mozartivá válhatott volna a darab, elvesztek a küzdésben.

A Veress-darab az előadókat tekintve jobb képet mutatott. Egészen kis vonósapparátus maradt a színpadon, és persze a szólista Schellenberger. Fantasztikus hangon oboázik ez az ember, és őrületes technikával rendelkezik hozzá. Volt ugyan egy-két villámgyors futam, ahol a nyelve és a keze pár hang erejéig nem volt tökéletes szinkronban, de a magabiztosan irányított zenei folyamatok, ívek sodrásában ez teljesen mellékessé vált. Maga a mű engem nem nyűgözött le túlzottan. Azt hiszem, játszani élvezetesebb lehetett, mint hallgatni. A folyamatosan változó ütemmutatók (egyáltalán nem csodálható módon) folyamatos számolásra kényszerítették az előadókat.
A harmadik (andante parlando) tételben pontosan ez okozta a vesztüket. A valóban nagyon beszédes oboaszólóra akkordokat kell pengetnie az együttesnek, ami gond nélkül és főleg teljesen együtt sikerült volna, ha figyelnek Schellenberger lassú tempóban is élő, mesterien irányító hangjaira.

És akkor jött Sosztakovics, és a zenekar feléledt, és bemutatta nekünk, hogy képesek egy ilyen monumentális művet végig koncentráltan, összefogottan előadni. Mindössze egy hely volt - a negyedik tétel eleje - ahol nem értettem, hogy a fúvós és a vonós szekció egymást váltó állásai miért nincsenek egy tempóban. Persze erről talán inkább Schellenbergert kellene kérdeznünk, akinek bizony sokkal jobban áll az oboa, mint a karmesteri pálca. Nekem egy kicsit mulatságos volt, ahogy könnyed, rugózó térdmozdulatokkal, hihetetlen méretű \"kettőket\" intve dirigálja végig a művet.
Az összkép azonban nagyon jó volt. Értették és érezték a művet. Volt ugyan egy-két hamis hang a fúvós szekcióban, és a második tétel indulatosan virtuóz vonós indítása most is nehezen rázódott össze. De láttuk magunk előtt a Palota teret, a január 9-i eseményeket, emlékeztünk az elesettekre, és éreztük csontjainkban, hogy mégis, a bukás ellenére sem szabad feladni soha.

És ne feledjék: a valóság a maga meztelenségében mindig húsbavágó élmény. Egy ilyen hazai koncerten lehet, hogy több a hiba, mint egy külföldi nagyságok által feljátszott, sterilre pucolt CD-n. Mégis egyedi élményt nyújt. Ott születik a mű a szemünk előtt.
Szóval melegen ajánlom figyelmükbe \"A Tűz\" estjét.