Ecce Homo (Ránki Dezső estje)
2006. május 26.
Zeneakadémia
Ránki Dezső - zongora
SCHUBERT:
a-moll szonáta, D.537 (Op.164)
A-dúr szonáta, D.664 (Op.120)
a-moll szonáta, D.845 (Op.42)
Megint abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem tudok a zenei megoldásokról beszélni. Nem tudok, mert elmondhatatlan, amit péntek este a Zeneakadémia nagytermében hallottunk. Ránki a maga nemében tökéletes. Csak azt tudom mondani, ha látják a nevét egy koncertplakáton, vegyenek rá jegyet, és hallgassák meg. Ez az egyetlen jó, amit tehetnek.
S ha már az elhangzott zenét meghagytam a maga elvontságában, megpróbálom legalább az est hangulatát valamelyest átadni Önöknek.
Az újonnan felépített MüPával a Zeneakadémia leginkább kamarakoncertek terén veheti fel a versenyt. A rendkívül impozáns méretű Nemzeti Hangversenyteremben még teltház esetén is elég magányosnak érzi magát az ember. Ott van mindannyiunk feje felett egy óriási tér. Hatalmas, mozgatható szerkezetek képviselik a legújabb akusztikai találmányokat, nagy ívű, letisztult formák a belsőépítészet jelenleg követendő divatját. A falakat borító műmárvány madártávlatból impozáns, közelről szemlélve... szóval, ne menjünk közel. Ezt a helyet nem arra találták ki.
A hallgatónak akkor van igazán jó érzése, ha egy zenekarnyi \"tömeg\" ül a színpadon, mivel hangzásban, intenzitásban leginkább ők tudják áthidalni a terem óriási méreteit.
Ennek tükrében a Zeneakadémia épülete most egészen emberléptékűnek tűnik. Persze, ezeken a falakon sem mind arany, ami fénylik, inkább csak a minták tömörsége, aprólékos telítettsége és az eltelt évek teszik melegebbé a hatást.
Ezt a hatást erősíti, hogy a \"sok jó ember kis helyen is elfér\" elv alapján még a színpad fele is megtelik nézőkkel. A kis, szabad tér közepén álló zongora - játékosával együtt - teljesen körbe van véve figyelő, érző emberi testekkel. S mikor a koncertlátogató ötödjére tekint végig a vele szemben ülőkön, már szinte családtagnak érzi őket.
Látjuk egymás legkisebb rezdüléseit is.
És ugyanígy látjuk az előadó legkisebb rezdüléseit is.
Keresve sem tudnék Schubert szonátáinak jobb miliőt találni. Azok a bizonyos \"új harmóniák\" közvetlen közelből érezve színesítik, tágítják igazán bensőségesen a klasszikus szonáta hangzásvilágát. Még messze vagyunk a zongora mai hangerejéttől, messze vagyunk a csarnok méretű koncerttermektől. Minden kis léptékek szerint, de nagyon intenzíven történik.
Milyen érdekes.
Pár hónappal ezelőtt Schiff és Schreier ezekkel az intenzív történésekkel az ég felé épített hidat. És a híd
tökéletesen állt. Olyannyira, hogy még mi, \"egyszerű földi halandók\" is feljutottunk pár másodpercre az élők számára általában elérhetetlen szférákba.
Ugyanaz a szerző Ránki kezei között épp ellenkezőleg, a földibbnél is földibb volt. Az Ember küzdését, érzelmek és gondolatok által vezérelt cselekedeteit mutatta meg a maga valójában.
Ránki minden akkordért egész testtel harcol. Láthatóan a karjai, a háta, még lábának izmai is pontosan \"tudják\", milyen érzettel kell a zongorára fókuszálniuk a kívánt hangzás érdekében.
S a hallgatóság mindkét művész megoldása után a tökéletesség végtelenül jó érzetével térhetett haza.
Megint csak az jut eszembe, milyen szerencsések vagyunk, hogy a bennünket körbevevő világnak ilyen sokféle arcát láthatjuk.
És rettenetesen jó volt együtt tapsolni a lelkesen ünneplő közönséggel. Hihetetlenül jó volt érezni, hogy még mindig egy csomó emberben él a vágy, hogy Don Quijote, Hans Castorp, vagy a Buendíák olthatatlan vágyával keresse az élet titkait.
Szóval, köszönet a szerzőnek, a szervezőknek, köszönet a hallgatótársaknak, és mindenekelőtt: köszönet az előadónak!
