Dva bratanki (Lengyel-magyar szolidaritás koncert)

2006. október 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Lengyel Rádió Nemzeti Szimfonikus Zenekara
A Lengyel Rádió Kórusa (karigazgató: Włodzimierz Siedlik)
Vez.: Łukasz Borowicz
Lengyel-magyar szolidaritás hangverseny

A fél évszázaddal ezelőtti forradalmi események idején a \"baráti\" országok közül egyes egyedül Lengyelország viselkedett ténylegesen barátként. A lengyel munkások, egyetemisták, sőt egyszerű lakosok tömegei rendszeresen szolidaritási nagygyűléseken demonstráltak a magyar forradalom ügye mellett, s minden lehetőséget megragadtak szimpátiájuk kinyilvánítására. Csak néhány apró szemelvény a lengyelországi események közül: október 30-án az olsztyni Vörös Hadsereg teret \"Magyar felkelők tere\" táblával díszítették föl, november 5-én Krakkóban és Poznańban több ezer ember részvételével néma tüntetések zajlottak, s Wrocławban a városházára gyászszalaggal átkötött magyar zászlót húztak fel, novemberben folyamán az egész országra kiterjedő segélyezést indítottak be a Lengyel Vöröskereszt szervezésében stb.

Bár az idő tájt a barátság szó a szocialista országok között gyakorta használt kifejezést volt, hiszen egyebek mellett vonatot, kőolajvezetéket, üdülőtelepet és még ezernyi dolgot neveztek el róla, megállapíthatjuk, hogy a szó igaz fogalmával egyedül a lengyel nép volt tisztában.

Ma sincs ez nagyon másképp - az idei évfordulón Lengyelország a következőképpen tisztelgett a magyar forradalom előtt:
- kiállítást állított össze lengyel képzőművészek 56-os emlékeiből,
- magyar és lengyel történészek közreműködésével kiadványban emlékezett meg a lengyel nép 56-os megnyilvánulásairól,
- kétnyelvű fotókiállításon idézte föl a forradalmat kísérő lengyel rokonszenv-megnyilvánulásokat,
- vezető zenekara és énekkara közreműködésével hangversenyen mutatta be jelentős lengyel komponisták 1956 inspirálta műveit Varsóban és Budapesten.

Bár a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterének legnagyobb részét a politikai protokoll és a Lengyel-Magyar Baráti Társaság tagjai töltötték be, ez az est sikerét ez a legkevésbé sem befolyásolta. A rendezők pedig igazán kitettek magukért!

Az első szám Artur Malawski Hungaria 1956 című nagyzenekari műve volt. Az öttételes alkotás némiképp bartókos hatást kelt (az első tétel ráadásul az Allegro barbaro nevet viseli). A forradalom ihlette mű vad drámaisággal vázolja fel az események láncolatát, a tragédiába torkolló, de mégis felemelő érzések hullámzásait. Már ekkor feltűnt a fiatal dirigens, Łukasz Borowicz, aki határozott mozdulatokkal tartotta kézben a hatalmas együttest, s hibátlanul rajzolta fel a szélsőséges indulatokat.

Witold Lutosławski vonószenekarra írt művét szintén a magyarországi események ihlették, talán nem is közvetlenül a forradalom, hanem az azt követő megtorlássorozat. Az 1958-ban befejezett Gyászzenét komponistája az alcímben Bartók Bélának ajánlotta. A szigorú rendszerben felépített nagyszerű, de rendkívüli intonációs és ritmikai fegyelmet igénylő alkotás az est legszínvonalasabb produkciója lett. A vonósegyüttes maximális koncentrációval, hibátlanul valósította meg a művet, esetükben tényleg igaz volt, hogy anyanyelvi szinten beszélték Lutosławski zenéjét. A komponista a gyász legmélyebb megjelenítését választotta, a csendes és komor magányt, amely így még súlyosabban utalt a háttérben lezajlott drámára.

Az est szerkesztői az igényes műsorfüzetben is kifejtették, hogy a magyar forradalom párhuzamos lengyel változatának tartják az 1980-as lengyelországi megmozdulásokat, s a Szolidaritás megalakulását. A hangverseny második részében a gdański események inspirálta művek szólaltak meg.

Krysztof Penderecki 1980 és 1983 között komponált monumentális remekműve a Lengyel Requiem, melynek első részletét, a Lacrimosát 1980-ban mutatták be. Az ötperces, szopránszólóra, vegyes karra és nagyzenekarra készült mű elsősorban lenyűgöző finom líraiságával hat. Az énekes szólót Izabela Kłosińska őszinte pátosszal adta elő, s ismét feltűnt a zenekar oly magától értetődő profizmusa. Szívesen hallgattuk volna tovább!

Sajnos e helyett - az est zárásaként - egy elég kétes értékű mű, Wojciech Kilar Exodus című, nagyzenekarra és kórusra írt alkotása következett. Azt az eredeti ötletet, hogy mindössze egyetlen röpke dallamot mindössze két akkord és speciális ritmus kíséretében egyre fokozódó hangerővel egészen az extázisig juttassuk el, sajnos Kilar előtt mintegy fél évszázaddal már megvalósította egy bizonyos Maurice Ravel. S hiába a zeneszerző minden hangszerelési leleménye, hiábavalók a bombasztikus ötletek, ha az előadás minduntalan a Bolerót idézi. A hallgató eleinte csodálkozik, majd egyre inkább a bosszankodás lesz úrrá rajta. Mikor a huszonöt perces mű végére a kórus is csatlakozik az elképesztő zenekari arzenálhoz, már kifejezetten dühös. Persze, a siker nem marad el, de ez nem a közönség hibája, inkább zenei nevelésünkké.

A koncert végére még egy meglepetés vár ránk, a bejáratnál a hostessek a kezünkbe nyomják az este teljes zenei anyagát CD formájában, melyet a közreműködők néhány héttel korábban rögzítettek. Ismét elámulunk Lengyelország nagyvonalú gesztusán.

Barátságból csillagos ötös!