Don Carlos - a szükség diadala, avagy szellemidézés az Operaházban

Magyar Állami Operaház - Don Carlos
In memoriam Mikó András
Karmester: Lukács Ervin
Díszlet: Forray Gábor

Legyünk lojálisak. Nem könnyű az új seprű dolga sem. Mert vannak a tervek, a vágyak, a sok helyen sokszor kifejtett álmok - melyek demokrácián edződött olvasatomban annyit érnek, amennyi megvalósul belőlük (s ez rendszerint a nullához konvergál), s van a valóság. Egy nehezen, vagy alig-alig mozdítható gépezet sok száz személyes, művészi és/vagy egzisztenciális érdekkel, részben vagy egészben megörökölt műsorterv és előadógárda. Ki szerződéssel, ki a nélkül. Ki ilyennel, ki olyannal. Belső próbajátékkal és kórus meghallgatással, nagy ellenállással és beígért (jelentős) fizetésemeléssel. Sokan helyezkednek, még többen intrikálnak, a maradék kibekkel.

A Don Carlos eredetileg Kerényi Miklós Gábor új rendezésében került volna bemutatásra az Operaházban. Gyors \"távozása\" és a rendező nélkül maradt bemutató kényszere adta aztán azt az ötletet, hogy elővegyék a 32 éves rendezést. Így lett a sz"ű"kségből Mikó András emlékbemutató. Ez persze még nem baj.

Ha a Don Carlos az átmenet operája Verdi életművében, nyugodtan elmondható ugyanez a (második szereposztás) bemutatójáról is. Átmenet a múltból - reményeim szerint - a jövőbe.

A múltat elsősorban Mikó rendezése képviseli. Sokkhatástól, alumínium létráktól, szembe világító reflektoroktól stb. mindenesetre nem kell tartani. A nézőt nem érheti váratlanul semmi. Szereplő jobb kettőről be, középen ének, jobb kettőn ki. Esetleg fordítva. A színpadi mozgások mindig szimmetrikusak, a jelenetek tablókká merevednek, az énekesek éneklő bábokká redukálódnak. A Don Carlos persze nem az az opera, amely túl sok teret engedne a rendezői fantáziának, de talán ennél ötletdúsabban is színre lehetett volna vinni. A díszlet egyszerre grandiózus és szellemesen sokfunkciós. Igazi telitalálat. Ugyan ez mondható el a jelmezekről is. Szépek, előkelőek és rendíthetetlen, komor, szeretettelen örökkévalóságot árasztanak.

A jelen az énekes gárda nagyobbik része. Mindenek előtt a címszereplő Gianluca Zampieri. Nem volna csúnya hangja, ha legalább egy kicsi kis magassága lenne, de sajnos az nincs neki. Egy tenoristánál persze elég nagy pech, de hát nem lehet mindenki a magas cé királya. Színészi játéka csupán a kórus harmadik felvonásbeli (fellázadt madridi tömeg) jelenetéhez mérhető. Leírhatatlanul dilettáns. Busa Tamás Posa márkiként és Pánczél Éva Eboliként felvonásról felvonásra javult. Pánczél az első felvonásbéli mór románcban még küzdött a magas hangokkal, s intonációja is több, mint támadható volt - ezzel elég kellemetlen helyzetbe hozva a refrénben vele éneklő Tebaldót (Váradi Zitát) - ám a harmadik felvonás, igaz lényegesen kényelmesebb fekvésű áriáját már tökéletesen hozta.

Lukács Gyöngyinek is szüksége volt egy felvonásra mire elhitte magáról, hogy meg tudja oldani Erzsébet királyné szerepét. Ezzel együtt ő már a jövő. Hangja fényes, egyenletesen szól minden fekvésben, s színészi játéka is elfogadható. Rácz István - sokáig halogattam, de kimondom - nagy énekessé nőtte ki magát. Régóta figyelem pályáját, s kevés ilyen, lassan, kemény munkával, de egyenletesen felfelé ívelő karrier van, mint az övé. Rácz első megjelenésétől uralja a színpadot. Zsarnok, aki tudja, hogy egy fél világon uralkodni csak így lehet, aki tudja, hogy az \"istenadta népet\" akarata ellenére is boldogítani kell, és aki nem vágyik többre/kevesebbre, mint egy megértő társra. Tragédiája, hogy ezt nem kapja meg Erzsébet személyében. Rácznak nincs különösebben nagy hangja, s ebből kovácsol erényt. Olyan pianókat énekel, hogy még a legmegátalkodottabb zenekari zenész is utána megy. Nem lehet nem figyelni rá. Személyiségével Cippolla-ként tartja fogva a nézőket.

A jövőhöz tartozik a zenekar is, mely - sajnos azt kell írjam - meglepően jól szólt a tegnapi este. Jó lenne, ha a meglepetést a természetesen módhatározó válthatná fel. Más kérdés, hogy mi marad majd a produkció zenei igényességéből a huszadik előadásra.

A végére már csak két észrevételem maradt. Az egyik, hogy az énekben nem létezik a drámák, szövegkönyvek \"félre\" utasítása. Valaki vagy énekel - és én majd eldöntöm, hogy ez egy belső monológ, gondolat stb. vagy nem énekel. Éppen emiatt rendkívül zavaróak a magyar felirat zárójelbe tett mondatai. Talán nem lehetetlen ezen utólag változtatni.

A másik. A plakáton az áll, hogy vége 10 után. Ez igaz is, de korrektebb lenne kiírni a 11 órás véget, még akkor is, ha ezzel számos nézőt veszít is a Ház.