Délutáni remekművek (BFZ / Bartók, Pärt, Mozart)

2010. május 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Collegium Vocale
Sibylla Rubens - szoprán
Vez.: Fischer Iván

BARTÓK: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Sz.106
ARVO PÄRT: Como cierva sedienta
MOZART: Vesperae solennes de confessore, K.339

Ismét a délutáni koncertek laza hangulatában hallgathattam a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyét. A lazaság azonban csak a nézőtér egyes területeire volt jellemző, a színpadon mindvégig a műsor komolyságához illő, koncentrált légkör uralkodott. A fellépőket ugyanis egyáltalán nem zavarták meg a különféle intenzitású köhögésrohamok, mobiltelefon-csörgések, cukroszacskó-recsegtetés - kitűnően muzsikálták végig a délutánt.

Évente csak néhány koncerten jut osztályrészül az embernek, hogy egy-egy darabnál úgy érezheti: tökéletes produkciót hallott. A hangverseny első számaként elhangzott Zene ebbe a kivételes kategóriába tartozik nálam.

Kifogástalanul építették fel az első tétel különleges fúgaszerkezetét. Teljes egységben szólalt meg minden egyes témabelépés, s a vonóskar intelligenciáját dicséri az egyes szólamok hangszínének azonossága is. Csak így születhet meg az a különleges hatás, melyben egyszerre érezzük a kis hangközlépések folytonos mozgását, s a mind jobban besűrűsödő anyag önmagába fordulását.

A BFZ játékmódja számomra leginkább attól különleges, hogy nem összepróbált, hanem "összeérzett" egységben szólnak. Úgy is mondhatnám: nem egymást "lesik" játék közben, hanem - bízva abban, hogy valamennyi társuk ott lesz és úgy, ahol, és ahogy kell - felszabadultan muzsikálnak. Ennek a játékmódnak frenetikus hatása lehet, de benne rejlik a lehetősége annak is, hogy időnként még sincs ott mindenki úgy, ahogyan kellene. Ilyenkor van egy kis borulás, ami persze az ő szintjükön már semmiféle nagyobb galibát nem okoz.
Ebben a Bartókban azonban nem volt egyetlen ilyen kis szétesés sem.
Az első hangtól az utolsóig minden egyes ember pontosan, stílusosan, mégis szabadon, merészen játszott.
Szóval: lemezkész Bartókot hallhatott, aki vasárnap délutánját a MűPa nagytermében töltötte.

Aztán egy érdekes programcsere történt.
A Bartók után meghallgathattuk a Mozart-mű öt zsoltártételét a hozzájuk rendelt antifónákkal együtt. Majd következett a szünet, mely után Arvo Pärt 42. és 43. zsoltárra komponált művét hallhattuk. (A két zsoltár összekapcsolását a közös refrén is indokolja.) Majd legvégül szólalt meg a Mozart-mű Magnificat tétele.

Én talán nem vagyok eléggé intellektuális alkat, de igazából nem tudom, miért volt szükség rá, hogy a Mozart-műbe ékelődve szólaljon meg Arvo Pärt kompozíciója. Valószínűleg egyszerűen a zsoltárokat akarta egymás mellé helyezni Fischer Iván, hogy aztán valamennyi elhangzott zsoltárrész a Magnificattal záruljék.

Félretéve minden tudományos és történeti megközelítést, számomra ezen a koncerten a két mű közti legfőbb kötelék a Collegium Vocale lenyűgöző megszólalása volt.
Telt, mégis élő, a zenével együtt lélegző, mozduló kórushangzás. Az antifónák két férfi szólistája csodálatos, levegőn ülő, zengő hangokkal intonálta az egyszólamú középkori muzsikát. Amit pedig a szoprán szólam a Pärt-darabban nyújtott, az egészen elképesztő volt számomra. Nem néztem az órát, de ebben a darabban kb. 40-45 percen át kell szinte folyamatosan hosszú, sokszor elképesztő magasságokban megírt tartott hangokat énekelni. Csak kifogástalan énektechnikával lehet megvalósítani azt a tiszta, átütő, erős, mégis hajlékony szólamvezetést, mellyel a hölgyek mindvégig ébren tartották a figyelmünket.

Akik ismerik Arvo Pärt stílusát, azok valószínűleg máris elég jó képet kaphattak a darabról. Fényes, egyszerű énekszólam, alig mozduló, inkább csak hangszíneket adó zenekari háttérrel.
Akik nem ismerik a szerzőt, azoknak viszont mindenképpen ajánlom őt.
Hogy mennyire értékes részét képezi Arvo Pärt a XXI. század zenéjének, azt még nem tudhatjuk. De, hogy hangjai egészen újszerű befogadói magatartást váltanak ki az emberből, az bizonyos. Másképp kell figyelni, mást kell észrevenni, másféle összefüggéseket kell kihallani a művéből, mint eddig bármelyik darabból.

Mozartot természetesen régi jó ismerősként üdvözöltük mindannyian. A BFZ a Collegium Vocaléval ellentétben nem régizene-együttes, mégis méltó társa tudott lenni a kitűnő genti kórusnak. Igaz ugyan, hogy itt már megjelentek a zenekar habitusából következő kis szétesések, de annyi szép gesztust, igazi mozarti hangot kaptunk, hogy bátran szemet hunyhattunk az apró bizonytalanságok fölött. Egy szimfonikus zenekar teljesítményének értékelésekor rendszerint a fúvós szólamokat szokták kiemelni. Én most kivételesen mégis az első hegedű első pultjának, különösen a belül ülő hölgynek mondanék köszönetet. Pont ráláttam a mozdulataira, és elbűvölt, hogy ma Magyarországon akad zenekari hegedűs, aki ilyen jóízű, természetesen illeszkedő mozdulatokkal nyúl hangszeréhez, ha Mozartot játszik.

Visszatérve a hallható dolgokhoz: szegény Sibylla Rubensnek nem volt szerencséje ezen a három koncerten. Egy ilyen őrületesen jó kórus mellett csak egy tökéletes szólista állhatja meg a helyét. Sibylla Rubens elég messze van ettől a kategóriától. Könnyed, hajlékony szoprán, ahogy az ehhez a Mozarthoz szükséges. De az állandó egyforma vibrato és az inkább eltáncolt, mint megénekelt zenei megoldások halmaza révén pusztán a meg-megvillanó fényes, élénkzöld ruhája, nem pedig előadásmódja helyezte időnként a délután középpontjába.
No de felejtsük el a halványabb pillanatokat, hogy annál tisztábban emlékezhessünk a kórus hangjaira és a Zene lemezkész megszólalására!