Dal és madrigálok (A Rádiózenekar a MűPában)

2008. január 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
A Magyar Rádió Énekkara
Meláth Andrea, Fekete Attila – ének
Vez.: Fischer Ádám

GESUALDO: Öt madrigál
MAHLER: Dal a Földről

Mostanában világsztároknak is sikerült igen visszafogott számú közönség előtt fellépniük a MűPában. Ennek anyagi okai is lehettek (drága jegyek).
Sikerült kevés nézőt vonzania a Magyar Rádió zenei együtteseinek is, bár itt nem az anyagiak játszhattak szerepet. Egyszerűen beköszöntött a bőség korszaka, talán még jó hangversenyből is túl sok van. A következtetéseket most nem vonnám le, ez az írás nem arról szól, mit bír el ma Pesten a hangverseny-látogató közönség.

Mindenesetre, ezt a koncertet elbírhatta volna; például, aki nem volt ott, nem tudhatta meg, hogy Meláth Andrea személyében abszolút tökéletes előadója van ma a Mahler-mű altszólamának. Szépen énekelt már az Őszi magány című tételben, okosan formálta szólamát a Szépségben. De mindaz, amit ezekből még csak sejthettünk, a hosszú utolsó tételben, a Búcsúban vált nyilvánvalóvá: itt egy nagy Mahler-énekesnő mutatta meg magát. Győzte a versenyt a nagy zenekarral, át bírta adni nekünk a zenéből áradó lemondó szomorúságot. És tette mindezt szép hangon, támadhatatlan technikával. Méltán vált az est hősévé.

Fekete Attila is szép hangon, intelligensen oldotta meg feladatát, hangvolumene bizonyult kevésnek, különösen az első tételben, A Föld bánatának bordalában, amelyet Fischer Ádám élénk tempóban, harsány zenekari hangzásokkal egyfajta kocsmai jelenetnek vett, ahol nem más, mint az Élet készül a haláltáncra. De utána, az Őszi magányban már sejtelmesen szóltak a vonósok, és természetesen nagyban a dirigens és a zenekar érdeme is volt, hogy átjött az a lemondó szomorúság, amelynek az utolsó tételből kell a hallgatóra áramolnia. Szóval, ezek miatt lehet mondani: lemaradt valamiről, aki nem volt ott ezen az estén.

Az öt Gesualdo-madrigál indokolhatóan szerepelt az első részben, a kórus előadásában. Első felesége meggyilkolásának okán Gesualdo mintegy eljegyezte magát a halállal. Nem véletlen tán, hogy leghíresebb műve is a Moro lasso. Bár szövege a korabeli madrigál-közhelyekre rímel, és a zeneszerző kromatikus stílusa nem annyira egyedi és jövőbe mutató, mint azt általában gondolják, inkább egy modoros stílus eszközeinek végsőkig való – igaz zseniális – kiaknázásáról van szó nála. Mindenesetre Fischer Ádám értette ennek a korszaknak a zenéjét is, és a madrigalisztikus vonások „beszédes” zenei megjelenítésében színvonalas partnere volt a 48 taggal felálló kórus. Biztos, hogy a tizenhatodik század végének vokális zenéjéhez nem ekkora az ideális együttes, noha érthető, miért akarták itt, most megmutatni magukat teljes létszámban a kórus tagjai.