Csúcsformában - A BFZ Liszt-Wagner műsora

2004. január 15.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Km.: Petra Lang, Robert Dean-Smith, Alfred Reiter (ének)
Vez.: Fischer Iván
LISZT: Két epizód Lenau Faustjából
WAGNER: Walkür - I. felvonás

Logikusnak tűnik Liszt és Wagner műveinek összekapcsolása egy koncerten. Zenéjük rokonsága nyilvánvaló, ráadásul harcostársak is voltak, ami annyit jelentett, hogy Liszt mindent megtett barátja műveinek elismertetéséért, míg Wagner elcsábította Liszt lányát, Cosimát a férjétől; igaz, aztán feleségül vette.

Első számként Liszt Két epizód Lenau Faustjából (1859) című, jobb híján szimfonikus költeménynek nevezhető művét hallhattuk. A magyar származású Nicolaus Lenau (1802-1850) 1836-ban vetette papírra a Goethéétől nagyban eltérő művét, aztán megtébolyodott. Liszt műve nem sokat tud az őrületről: a zene olyannyira illusztratív, olyannyira leíró jellegű, hogy az sokszor üres frázisokhoz vezet. A kissé bombasztikus, néha túlzottan szónokias mű frenetikus előadásban hangzott el.

Már az első ütemeknél (e sorok szerzője a 15-i teljes koncertet illetve a 16-i második részét hallotta) feltűnt, hogy kirobbanó formában van a zenekar, a bevezető dallam a mélyvonósokon megrázóan, ugyanakkor erőtől duzzadóan szólt, ott zengett benne Faust bűntudata. Innen erőlködés nélkül emelkedtek fel a gregorián dallamig, mely aztán annak rendje és módja szerint meg is dicsőült a teljes zenekaron. A második tételben, a nevezetes Mefisztó-keringőben a legendás üres kvintek (Liszt fülében feltehetően Beethoven Kilencedikjének nyitó ütemei, no meg A bolygó hollandi nyitánya visszhangoztak) felkavaróan szóltak, és ha nem is éreztem, hogy a zene az \"erotikus őrjöngésig fokozódik\" (Farkas Zoltán szavai a remek műsorfüzetben), az egész roppant meggyőzően hatott. Arra gondolhattunk: ha az énekesek igazolják világhírüket, a második részben nagy élményben lesz részünk.

Nem ért csalódás, sőt. A walkür első felvonása felejthetetlen, egészen csodálatos, a lehető legkoncentráltabb, az elgondolható legihletettebb előadásban hangzott el. A koncertszerű előadás ellenére vérbeli dalszínházi produkciónak hatott. Ám itt meg kell állni egy pillanatra.

Egy dalmű (különösen, ha Wagner) egy részletének koncertszerű interpretációja két problémát vet fel. Az első: hogyan képesek az énekesek túlüvölteni a mögöttük harsogó zenekart. Régebbi tapasztalataink alapján joggal félhettünk ettől, ám nem számoltunk azzal, hogy kik lépnek színpadra a Zeneakadémián. Robert Dean- Smith (Siegmund), Petra Lang (Sieglinde) és Alfred Reiter (Hunding) játszi könnyedséggel oldotta meg a dolgot, ők bármilyen fekvésben tökéletesen hallhatóak, szövegkiejtésük is makulátlan, az amerikai Dean-Smith németül gyakorlatilag akcentus nélkül énekel - elképesztő. És nem számoltunk azzal sem, hogy Fischer Iván zseniálisan kísér, ha kellett halkan, lopakodva, ám ha a zene és a drámai szituáció megkövetelte, ráengedte a teremre az oroszlánként bőgő orkesztert.

A másik - és nyilván fontosabb - mondhatni esztétikai probléma: hogyan lehet egy színpadra szánt művet koncerten előadni, hogyan lehet megtalálni a helyes arányt színjátszás és oratóriuméneklés között. Itt minden túlzás végzetes lehet. Bár Wagner művei többnyire a szó legjobb értelmében teátrálisak, a Walkür első felvonása fölöttébb alkalmas koncertszerű interpretációra is: a cselekmény minimális, az egész amolyan fülledt kamaradarabként, polgári szerelmi háromszögként is felfogható. És fölöttébb zárt is e felvonás: Siegmund megérkezésétől egyenes út vezet a katarzisként ható zárójelenetig, melyben a testvérpár megtalálja a Wotantól hátrahagyott csodakardot és egymást.

Mindhárom énekes a maga módján oldotta meg játék és dalolás arányát. Alfred Reiter a lehető legkevesebb eszközzel dolgozott. Ezzel valami egészen transzcendentális rémületet keltett, Hundingja tagolatlan, ősvilági sárkányember, szürrealista vadállat. A pattintott kőkorszakból szalajtották ezt a rettentő vadászt, a barlangok mélyéről, a német metafizikus erdők legsűrűjéből. Már első megszólalása is (\"Du labtest ihn? - Ápoltad őt?\") a lehető legsötétebb gyanúval volt terhes, hogy aztán annak beigazolódása (\"Wie gleicht er dem Weibe!\" Értelemszerű fordításban: \"E férfi hogy hasonlít nőmhöz!\") a hideglelést hozza a hallgatóra.

Petra Lang úgy döntött, több színészi eszköz bevetésével csinálja végig az estét. Sokat forgatta a szemét, húzta a száját, rángatta a vállát, előre dőlt, riszált - egész testével dolgozott. Ez - feltételezem - nem minden nézőnek tetszett. És talán az sem, amikor Notung, a híres kard kihúzása előtt megbabonázva figyelte Siegmund egyre magasabbra emelkedő karját, hiszen nem kell erotomán őrültnek lenni ahhoz, hogy elképzeljük, mit látott e nő ebben az egyre feljebb emelkedő, tettre készen előremeredő ökölben. De olyan hitelesen hozta az egzaltáltságig kielégületlen, a harapásvágyig hisztérikus nő alakját, hogy az lenyűgözően hatott; a \"szerelemi kettősben\" pedig ott hallhattuk a későbbi Izoldát is. A zene itt pokolian felizzott, és már-már azzal fenyegetett, hogy mindenestül, ruhatárostul, bérletrendszerestől felperzseli az egész Zeneakadémiát, valamint Budapestet. Igaz, más Sieglindék talán kislányosabbak (Petra Lang e téren inkább veszedelmesen infantilisnek, amolyan vészterhes bakfisnak mutatkozott), talán több bennük a finom költészet, a csalódott asszonyiság, a visszafogottság. Lehet. Ugyanakkor aligha vitatható e Freudot látott szerepformálás érvényessége.

És e nagyvonalú szerepértelmezés megvalósításához Petra Lang minden zenei adottsággal rendelkezik. Varázslatosan énekel, és legritkább esetben hallani ilyen tökéletes frazírozást, az ívek átkötésének ilyen fokú tudását, melyhez a stílus abszolút tökéletes birtoklása társul. Nyilvánvaló, hogy nagy énekmesterek nevelték e hölgyet, miként az est többi szereplőjét is. Ez a minden regiszterben csodálatosan áradó, a színpadi alakot körüljárható plaszticitással megjelenítő hang még sokáig ott cseng a fülünkben.

Robert Dean-Smith visszafogottan kezdett - profiként, aki tudja, miféle énekelnivalók várnak még rá - és ezért igen hiteles volt az első jelenetben, az elcsigázottan végre menedékre lelő harcos alakjában. De aztán, talán részben Petra Langnak köszönhetően, tüzet fogott, egyre jobban felizzott, első nagy csúcspontja (\"Wälse! Wälse!) már elemi erejű volt, ugyanakkor a \"Tavasz-dal\"-ban - a zenekar kamarazenés finomságú kíséretével - képes volt felmutatni a német lied schubertien melankolikus hagyományát is. És amikor kirántja a fából a kardot és győzedelmesen indul el új asszonyával a fénye felé, nos, az valóban katartikus, operaszínpadi élmény volt. A felvonás végén Petra Lang és Robert Dean-Smith összeölelkezett és ez több volt, mint színpadi egymásra borulás, már a két énekes kölcsönös civil gratulációját is jelentette: \"köszönöm, kedvesem, ez szépen sikerült!\" A publikum őrjöngött.

A Fesztiválzenekar tökéletesen működött e nagy énekesek alatt, ha kellett, finoman kísért, intimen kommentált, ha kellett, elengedte magát és fölragyogtatta a wagneri hangszínek teljes skáláját. Fischer Iván nagy karmesterként tartotta kézben az egész estét.

A múlt héten Kocsis szólóestje, most meg ez a koncert. Ez az év is jól kezdődik...