Csodálatos idők - Schiff és Schreier a Zeneakadémián

2005. szeptember 19.
Zeneakadémia
Schiff András - zongora
Peter Schreier - ének

SCHUBERT: Négy impromptu, D.935
Die Schöne Müllerin, D.795

"Csodálatos időket élünk, amikor ennyi koncertet élvezhetünk!" - mondta BaCi, aki az Ismeretlen Jegyosztó jóvoltából pont mellettem ücsörgött. Akkor már egy órája ültünk egymás mellett a Zeneakadémia pódiumán, mintegy két méterrel Schiff András háta mögött, és szünet volt. Én akkor még tettem egy ellenvéleményt a rohanó időről és arról, hogy emiatt nincs lehetőség semmiben sem elmerülni igazán, de BaCi erre azt mondta, hogy itt vannak nekünk ők (mutatott az üres zongoraszékre), akik elmerülnek helyettünk is. Schiff például Schubertben. És erre persze nem tudtam mit mondani.

Igen, akkor már túl voltunk a hangverseny első felén, vagy helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy az első koncerten. Mert én már akkor is sejtettem, hogy Schiff András fellépése nem egy sima koncert lesz. Schiff a szünetig Schubert op. post. 142, D.935 Impromptu-it játszotta, mind a négyet, megállás nélkül, majd válaszul a tapsra egy Moment Musicaux-t, mintegy ráadásképpen.

Talán ismerik azt a ritka érzést, amikor az ember hallgat valamit, és egyszeriben eltörpül a világ, minden gondjával-bajával, csak árad a zene, mi meg repülünk vele. Schiff úgy játszik Schubertet, mintha az a legtermészetesebb dolog lenne - a hangsúlyok és a dallamvezetés, a kopogó ritmus és a szövevényes hömpölygés páratlan összefonódása a tökéletes harmóniában. Azután az ember odaül otthon a hangszerhez, gondosan kizárja a gyereket, kiteszi a kottát, és rögvest kiderül, hogy ez a végtelenül könnyed természetesség csak a legnagyobbak sajátja.

Schiff a szünet utánra vendéget is hozott, tudta, hogy kit és miért. Peter Schreier és Schubert dalciklusa, A szép molnárlány már réges-régen összefonódott bennem. Hajdan az első Die schöne Müllerint vele vettem meg az "NDK-Kultúrában", meg a másodikat, sőt a harmadikat is. Ha arra gondolok, hogy "Das Wandern ist des Müllers Lust...", azaz az első dal első sorára, az bennem Peter Schreier hangján szólal meg. És ez most már mindig így lesz. Mert Peter Schreier, aki augusztusban töltötte be a hetvenet, pontosan úgy kezdte és pontosan úgy folytatta, mint a hajdani Eterna-lemezein.

Nem tudom, hányszor énekelte a Schöne Müllerint, biztos, több százszor. Most az örökkévalóság hangján szólt hozzánk, pedig nem is igazán foglalkozott velünk. Valószínűleg Schubertnek énekelt, aki sosem sejthette, hogy így fogják valaha a műveit gondozni. Schreier pedig folytatta Schiff első részben fölvázolt festményét a tökéletes harmóniáról. A pianista házigazda meg odaadóan kísért, mindig pontosan követve az énekest. Most írjam le, hogy Schreier hány ezernyi színnel alkot, hogyan tudja megállítani a világ zakatolását a Der Neurierige-ben, vagy, hogy Schiff mekkora lendületet tud venni egy olyan egyszerűnek tűnő kíséretben, mint a Die böse Farbe? Nem hiszem, hogy értelme lenne.

Azt hiszem, BaCinak nagyon igaza lehet: "Csodálatos időket élünk."