Csínom Palkó, csínom Jankó! (Jandó, Mocsári és a Liszt-rapszódiák)

2006. november 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Jandó Jenő, Mocsári Károly - zongora
LISZT: Magyar rapszódiák

\"Nyergelj, fordulj!\" - adta ki Baradlay Richárd az új tábori jelszót Jókai örökbecsű klasszikusában, a Kőszívű ember fiaiban. Úgy képzelem, valami hasonló vezényszó hangozhatott el Jandó Jenő és Mocsári Károly öltözőjében a szerdai koncert előtt, mert a két peckes klavírhuszár megállíthatatlan vehemenciával fogott a \"húrok pengetésihez\", helyesebben a billentyűk csépéléséhez, hogy egyetlen este alatt - akár \"a Tisza a rónán át\" - végigvágtassanak Liszt Ferenc mindahány Magyar rapszódiáján.

\"Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; / szív és pohár tele búval, borral, / húzd rá cigány ne gondolj a gonddal!\" - adhatnánk meg az est borgőzös mottóját Vörösmarty-val: peregtek is ki sorban a sírva vigadó verbunkosok, paprikaszagú bravúrdarabok a meglett művészek fürge ujjai alól, egyik a másik után, amint Jandóék belevájták éles sarkantyúikat a fekete paripa-szörny oldalába. A zongora egyszer fújt és nyerített, már-már ledobta magáról kínzó terhét, másszor hamar megjuhászodott, s szelíden galoppozott dúrból mollba; zordon hágókról pipacsos mezőkre, kies magaslatról televényes völgyekbe. Megállj-t nem ismerve sorjáztak a csillogó, virtuóz zongorarapszódiák számolatlanul, vágott a kemény zabla, feszült a kantár, messzire visszhangzott a lódobogás a széles határban. Megjöttek a fuharosok!

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem kíváncsi közönsége pedig csak tódult, gyűlt a szokatlan látványosságra, akárha a vásárban, vagy a csikósok parádéján volna \"lenn a délibábos Hortobágyon\". Kattogtak a fotómasinák, de szikráztak a tekintetek is, padlón dobbangatott, aprókat hümmögött, ütemre bólogatott kicsi és nagy; nyeltük az Erős Pistát cudarul.

A két villámkezű billentyű-betyár, Jandó és Mocsári ellentmondást nem tűrően robogtak végig a cifra rapszódiákon, olykor hosszan elidőzve egy-egy triviális kocsmadal vagy dacos parasztnóta vörösboros hangjain, máskor számolatlanul dobálva a bankót a cigánybanda álmos prímásának: \"most játsszad a frisset\", vagy \"húzzad a lassút\", hogy fogyjon az ital, zengjen a csárda, ropja reggelig legény és leány, \"teljen dallal az én váram\"…

Zúgtak a csípős trillák, feszült a büszke húr, rezgett a tisztes bajusz, \"a gyeplők lengtek ide s oda\", míg a hangszer bírta szusszal. Kettejük közül Mocsári a nyalkább vitéz, szívesen villogtatja kifent szablyáját; Jandó inkább nyakas veterán, ő fontolva halad, s messzebbre jut. Ádáz, ádáz! Ebből még lemez lesz, akárki meglássa!

\"Fel, lóra hát, ki jó barát!\" - kurjantotta magában az elégedett recenzens a koncert végeztével, majd felszállt a 103-as buszra, s kedélyesen dudorászva hazadöcögött.