Csillagos pesti éjszaka (Anne-Sophie Mutter és a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar)

2010. május 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Anne-Sophie Mutter - hegedű
Pittsburghi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Manfred Honeck

BRAHMS: D-dúr hegedűverseny, Op.77

Hadd kezdjem mindjárt a közepénél!
Van az a jó hosszú első tétel. A vége felé pedig egy hosszú, hosszú, rettentő hosszú kadencia, ami úgy fejeződik be, hogy a zenekar egy csodálatosan lágy akkord keretében összesimul az addig magányosan bolyongó egy szál hegedűvel. És ugyanebben a pillanatban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben mintegy ezerötszázegynéhány, már-már fulladás közeli állapotban leledző néző mind egyszerre vett végre egy nagy levegőt. A Lágymányoson felállított szeizmográfok bizonyára észlelték az eseményt, ahogy egy pillanatra megemelkedett a MűPa bombabiztos födéme.
Majd néhány ütemmel később, amikor elhaltak a tétel utolsó akkordjai is, a nézők oldottabb, lazább feléből a feszültség feloldásaképpen kirobbant a taps. Pedig még két tétel hátra volt. És hibáztatni sem lehetett őket ezért, mert csak az elemi, ősi ösztöneiket követték, s már nem voltak a tudatuk rabszolgái.

Mi történt itt?
Hiszen kezdetben csak egy átlagosnak kinéző este volt egy koncertteremben. Odakint a csillagos pesti éjszaka, a pódiumon egy karcsú úriasszony. Kinézetre úgy a harmincas évei közepén járhat, de több lehet, elég, ha 34 esztendeje indult világkarrierjét vesszük alapul. Pedig nincs semmi különös rajta, kellemes, szirénes szabású, sötétzöld ruha, mértéktartó dekoltázzsal, a haja szimplán feltűzve, mint akit zavar, ha hegedülés közben arcába lóg. Smink alig, vagy nem észlelhető. Mondom, semmi különös.

De amikor elkezdett hegedülni, akkor mi, nézők, apránként elfeledkeztünk arról, honnan és miért jöttünk, gondjainkról és terveinkről, feladatainkról és kötelességeinkről. Szép lassan felvettük a ritmust, összeegyeztettük lélegzetünket, tekintetünket rászegeztük erre a hölgyre, és a külvilág szép lassan megszűnt számunkra létezni. Csak Brahms maradt, a Hegedűverseny maradt, no és persze Anne-Sophie Mutter maradt. Akinek ezen a rögös pályán 34 esztendő kellett ahhoz, hogy eljusson ide, Budapestre.

Pedig, ha tudatunknál maradunk, még feltűnhetett volna, hogy Mutter hegedűhangjai a mélyebb régiókban kicsit zörögnek, némiképp kásásak. Hogy a magasabb dallamíveknél a romantikában (még) szokatlan glissandók szólalnak meg. De ez már nem számított. Egy magasabb rendű - vagy ha úgy jobban tetszik, mélyebb - szempont uralkodott el rajtunk, a Zenéé.

Kifújtuk magunkat. Azután a második, a lassú tételnél Mutter ott folytatta, ahol az első tételt záró akkordnál abbahagyta. Újból megragadott bennünket, de most nem kemény kézzel, határozottan, mint az előbb, hanem kedvesen, lágyan, simogatóan. Nem ellenkeztünk, persze lehet, hogy esélyünk sem lett volna. És így tartott a kezében a hegedűverseny legvégéig.

Amikor Brahms versenyművét megmutatták a neves virtuóz Pablo Sarasatenek, az morogva küldte vissza, hogy miféle hegedűverseny az, ahol az egyetlen valamirevaló dallamot (azt ott, a második tétel kezdetén) az oboa játssza. Anne-Sophie Mutter nem haragudhatott ezért, produkcióját követően hátrasétált a meglepett és könnyeivel küszködő oboás kislányhoz, a nyakába borult és a kezébe nyomta a szervezőktől kapott kazalnyi virágot.

Mi addigra már rekedtre kiabáltuk magunkat, pirosra vertük a tenyerünket, leghangosabban tán épp a harmadik emeleten tobzódó teljes zeneakadémiai hegedű tanszak. És irigyeltük a zenekart, a távoli Pittsburgh Európában turnézó együttesét, hogy együtt muzsikálhatott vele, és irigyeltük a végtelenül készséges Manfred Honecket, hogy a produkció után - rogyasztott térddel, alattvalói pózban - elsőnek csókolhatott kezet Anne-Sophie Mutternek.

Aki persze újra és újra megköszönte a zenekarnak a hibátlan közreműködést, Honeckkel felállíttatta szinte egyenként az egész társaságot, majd nagy sokára, vagy az ötödik kitapsolás után hajlandó volt nekünk még játszani valamit. Bach h-moll partitájának (BWV 1002) Sarabande tétele azon az árva, soványka hegedűcskén megint kirántott ebből a zajos-füstös világból. Egy örökifjú művésznő pályájának csúcsán eljutott végre Budapestre. Ha többet nem jön, akkor is beírta nevét a nagykönyvbe. Arany betűkkel!

Ugyan mi következhetett volna ezután?

Én a Pittsburghiek és Honeck karmester bocsánatáért esedezve már nem éreztem elég erőt magamban Mahler Titánjához, és szép lassan elindultam haza a csillagos pesti éjszakában...