Cseregyerekek (a Szlovén Filharmonikusok hangversenye)

2008. január 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szlovén Filharmonikus Zenekar
Kerekes Tibor – trombita
Vez.: George Pehlivanian

IVO PETRIĆ: Trombitaverseny
LUCIJAN MARIJA ŠKERJANC: Gazele
MAHLER: V. szimfónia

Így olvasom a közzétett tájékoztatóban: „[a] Szlovén Filharmonikus Zenekar két hangversenye a Nemzeti Filharmonikusok bérletsorozataiban, az ’Európa szívében’ nemzetközi zenekari csereprogram keretében, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.” (kiemelések B. M.)

A csereprogram kifejezés mintha régről rémlene. Zsenge nebulókorom emlékei tolulnak bennem; nem is annyira személyes élmények, mint inkább másodkézből származó sztorik. A német cserediákról, a tejfölképű Stefanról, akibe minden lány szerelmes volt, s hullottak a könnyek számolatlanul, mikor végre hazament. Vagy az amerikai srácról (neve nem ugrik be), aki egy jó barátom családjánál szállt meg, s egy hét alatt több kólát ivott, mint vendéglátói egész addigi életükben. Jómagam ugyan ekképp sosem „cseréskedtem”, de mindig kész voltam érdeklődő tekintetet színlelni, ha e bűvös csereprogramról hazatért cimboráim regéltek éjt nappallá téve világraszóló kalandjaikról, holott fájdalmasnak tetsző sí-, vagy korcsolyabaleseteik nyomai megtették ezt helyettük is.

Szóval, mi megyünk oda, ők meg cserébe jönnek ide. Így kerek a világ.
Úgyis ritkán van alkalmunk nyugat-balkáni (avagy inkább délszláv) együtteseket hallani. Persze Ljubljanáról, Zágrábról tudható, aktív zenei életet tart fenn. Belgrádról, Szarajevóról, Szkopjéról kevésbé.

A csereszabatos Szlovén Filharmonikusok mindenesetre nem bíztak semmit a véletlenre. Olyan műsorral készültek, melyben nemcsak nemzeti muzsikájuk – mások számára meglehet, ismeretlen – hőseit, de első számú zenekaruk képességeit is maradéktalanul megcsillogtathatták. Sőt, szólistaként a vajdasági születésű, de jó ideje Szlovéniában élő magyar trombitaművész, Kerekes Tibor szerepelt, úgy is, mint a zenekar első trombitása.

Az est nyitószáma, Ivo Petrić (szül.: 1931) Trombitaversenye egyelőre csak jelzett valamicskét az együttes kvalitásaiból. Petrić darabjai a kísérőfüzet szerint Hindemith, Bartók és Sosztakovics hatását mutatják; e trombitakoncert esetében még talán Ravelt is hozzátehetnők. A concerto cseppet sem harsány, mégis igazi virtuóz munka, benne a trombitáé az abszolút főszerep, ennek megfelelően birkózott vele Kerekes: szép, kiegyenlített játék az övé, dacára a cseppet sem könnyű szólószólamnak – amit végig precízen képes uralni. A gazdag tematikájú, higgadt, töprengő hangot megütő, egytételes versenymű sosem hivalkodón, de tisztán és pontos tagolással szólalt meg a játékával.

Kevésbé inspiráló alkotásként mutatta magát számomra a Gazele (Gazellák – hét zenekari költemény). Szerzője, Lucijan Marija Škerjanc (1900–1973) a XX. századi szlovén zenetörténet egyik legnagyobb hatású komponistája – állítja az említett forrás. Ám, ha már hatásról esik szó, művét nem éreztem többnek puszta (pillanatnyi) hatások sorozatánál. Ez persze szándékolt is egyébiránt, hiszen a rövid, éppen csak karakterdarabként bemutatkozó, vagy „szimfonikus bagatellekként” aposztrofálható sorozat erősen impresszionisztikus jellegű: hamar elő- és tovatűnő benyomásokra, színekre, halványodó-erősödő árnyalatokra épít, s mire „mondana” valamit, már el is foszlik egy-egy téma, inkább csak felvillanások ezek, rögtönzöttnek ható hangulatképek minimális kidolgozással. Stílusában elsősorban a századvég (inkább franciás) későromantikájának eszköztára világlik, Sibelius modora, helyenként Debussy zenekarkezelése.

A Szlovén Filharmonikusok itt mutatták meg először, mire is képesek: a hallhatóan jól trenírozott vonóskar egységes, meleg tónusban játszik, mögöttük biztosan formáló fafúvók és nem kevésbé képzett rezesek látják el a feladatukat. Erről Gustav Mahler V. szimfóniája is tanúságot tett a szünet után.

A cisz-moll szimfónia előadásában lényegesen több dicsérnivalót, mint feddésre okot adó mozzanatot hallottam. Az est dirigense, George Pehlivanian sem jelentéktelen figura, vezénylésében érezni a szándékot, az akaratot, az elképzelést. Igen jól kézben tartja a zenekarát, jelzései alapjaiban világosak, s ha széles mozdulatai helyenként meglepőnek tűnnek is, nem érzem öncélúnak vagy magamutogatónak, de még csak körülményesnek sem a dirigálását. Úgy mondanám: Pehlivanian terjedelmesebb „mondatokban”, nagyobb egységekben szeret fogalmazni, ennélfogva tempói sosem lesznek önkényesek, a Mahler-játék nagy csapdáit láthatóan kerüli, nem veszi groteszkre, végletesen ironikusra, sem pedig bántóan patetikusra a produkciót, vagy az egyes részegységek karakterét. Az erőteljes mahleri érzelemvilág ettől még nem tompul el a kezén, a sodró lendületnek vagy az éles dinamikai váltásoknak csak a zenészek technikai képességei szabnak korlátot.

Mégpedig cseppet sem szűk korlátot: játékuk ugyan lehetne feszesebb, élesebb ritmikájú, dinamikájában kidolgozottabb, mégis, az apró pontatlanságokon túl komolyabb technikai problémák nemigen mutatják magukat. A Szlovén Filharmonikus Zenekar ugyanis igen jó erőkből áll, ennek lépten-nyomon bizonyítékát adja. A szekciójába visszaülő Kerekes markáns és pontos trombitaszólóval indít, s a továbbiakban is igen hasznos játékos marad. De csatlakoznak hozzá a többi rezek is, szép, biztos kézzel felvitt kürtállásokat, megfelelő erővel robbanó harsonákat hallani. A vonósok is igyekeznek: a hegedűk, brácsák hangzása továbbra is erős és egységes, no nem egy sztárzenekaré, de az előadás így is több mint meggyőző: a Trauermarsch vehemenciája hatásos, a Scherzo vitalitása megkapó, s a fennkölt Adagietto is szépen sikerül, bár a zárótételre kissé fáradni látszik az együttes, ám végül így is impozáns a befejezés, ahogyan a súlyos mű bonyolult polifóniája is hiánytalanul érvényesül.

Azt rég tudom, hogy az NFZ jó cserealap. Most mi sem jártunk rosszul.