Csapottjáték (Prokofjev és Sosztakovics a Concerto Zeneházban)

2012. március 2.
Concerto Zeneház

In Nomine Domini
Csabay Domonkos – zongora

PROKOFJEV: 1. vonósnégyes, Op.50
SOSZTAKOVICS: Zongoraötös

*

Na, megijedtek – gondoltam mérhetetlen csalódottságomból fakadó (meglehet: alaptalan) rosszindulattal, amikor egy héttel a hangverseny előtt értesültem a műsorváltozásról. Merthogy eredetileg Schnittke 2. vonósnégyese és Zongoraötöse volt műsorra tűzve, és én erre mozdultam rá, de nagyon. Schnittke darabjaival ugyanis eleve nagyon ritkán találkozni a koncerteken, Zongoraötösét pedig úgy háttér- mint odafigyelős zeneként nagyon szeretem.

A programot figyelembe véve a koncertismertetőben feltüntetett szöveg (In Nomine Domini) elsőre nagyon meglepett, aztán, mikor kiderült, hogy ez a fellépő kvartett neve, akkor még jobban. Arról nem is beszélve, hogy kíváncsian vártam, miként fog négy hangszeres előadni egy öt főt igénylő darabot, ugyanis zongoraötös továbbra is szerepelt a kínálatban – ezúttal már Sosztakovicstól –, a pianista személyéről viszont semmiféle információt nem találtam az eseményt propagáló oldalakon. (Jut eszembe: az is elég furcsa, hogy az előzetes tájékoztatásból valamint a legfrissebb adatokból nyert információk szerint egy hónap alatt a csellista kivételével mindenki lecserélődött a vonósnégyesben…)

A koncert első felében Prokofjev 1. vonósnégyese szólalt meg, ez a „kint is vagyok, bent is vagyok” alkotás, melyet a szerző még amerikai felkérésre, de már a Szovjetunióban írt meg, három tételben, lassúval zárva.

Kissé kapkodva indult az első tétel, érthető, nyilván ez sem lehet könnyű darab, még ha nem is Schnittke, s azt csak sejteni tudom, mennyire lehet zavaró, ha összesen huszonöten ülnek a nézőtéren, java szakmabeli és ismerős (amit nem csak abból lehet lemérni, hogy van hangszer náluk, és nem köhögnek közben, hanem abból is, hogy a koncert végén a legtöbben az öltöző felé veszik az irányt).

A második tétel már nyugodtabb, formásabb, lendíti tovább egyre a nyírfácskás dallam, a záró Andantéra pedig teljesen összerántódik az együttes, megszűnnek a hamisságok is, nagyon szépen fut ki az egész előadás, és annyira emberien lélegző a játék, hogy eszembe jut (nem először): Prokofjev ugyan próbaképp vonószenekarra is átírta ezt a tételt, de mégis mintha pasztell fúvósok bújnának meg valahol a mélyben.

Sosztakovics Zongoraötöse aztán nem ad sok alkalmat arra, hogy efféle tétova, homályos érzéseim legyenek – igencsak markáns, karakteres, „látványos” darab, aki ismeri, annak biztos nem az jut róla eszébe elsőnek, hogy Sztálin-díjat kapott érte a komponista.

A muzsikusok ezúttal már a nyitásnál elkapják a stílust, stabilan támogatva egymást mennek végig a művön, s még ha igazi, 110%-os, vér-kamarás odafigyelést nem is érzékelek, azért a szólamok megfelelő tolmácsolása mellett szépen formált párbeszédek is kialakulnak a vonósok és a zongora között (ja, igen, természetesen volt pianista is, kinek nevét egyébként csak koncert után véletlenül, a tacepaón lévő anyagokat böngészve tudtam meg…), sőt, a kilógó lólábként középen díszelgő harmadik tételben már nem csak a koncentráció érződik, hanem az is, hogy élvezik, amit csinálnak. Persze ez a Scherzo adja magát ehhez, s még ha most csak a primer vidámkodás tolmácsolódik is belőle, dob annyit az egészen, hogy a rá következő két tétel oldottabban, gazdagabban formálva, lényeget kifejtve, tartalomra figyelőn szólaljon meg.

Szó, mi szó: a drasztikus műsorváltozás, a lehetetlen együttesnév, a zavaros kommunikáció révén tripla hendikeppel indult nálam az előadás, s utólag sem tudom biztosra ígérni, hogy évek múltán meghatározó koncertélményként fogok visszaemlékezni rá. Ám az, hogy a Schnittke-opuszok ejtése után az előadók nem biztonsági játékot játszva, bevált repertoárdarabokat, könnyebb műveket választva álltak elő, hanem két, szintén ritkán hallható, és szintén nem könnyű kompozícióval gazdagították a hangversenyéletet, mindenképpen elismerést és köszönetet érdemel.