Chopin lengyelül (Piotr Paleczny zongoraestje)

2010. szeptember 26.
MTA Díszterem

CHOPIN: F-dúr ballada, Op.38
SCHUMANN: Szimfonikus etűdök
CHOPIN: f-moll fantázia, Op.49
b-moll scherzo, Op.31
fisz-moll noktürn, Op.48 Nr.2
Asz-dúr polonéz, Op.53

Még mindig Chopin - gondoltam, ahogy a szemerkélő esőben baktattam át a Lánchídon. Hiszen az évnek még nincs vége, s így van még néhány hónapja Magyarországnak, hogy végre egy élvezetes, minden ízében élő koncerttel is tisztelegjen a szerző emléke előtt.
Majdnem beteljesült a vágyam.
Ha csak a koncert második felét néznénk, akkor tulajdonképpen maradéktalan elismeréssel tudnék adózni a hatvanas éveit taposó ősz hajú lengyel zongoraművész játékának.
De hát sajnos ott van az első negyven perc is, és így az a bizonyos koncert még várat magára.

Az F-dúr ballada ringató 6/8-os bevezetője egyszerűnek tűnik, mégis többen véreznek el ezen a szakaszon, mint a későbbi tizenhatod-futamok és a Coda gyors hangtömegében.
Ha nem hallom az est végén az Asz-dúr polonéz lenyűgöző ritmusait, akkor azt mondanám: Palecznynek sem sikerült ráéreznie a ritmus állandó, mégis élő, impulzív előadására. Így azonban sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy nem a megvalósítás szenvedett csorbát, hanem az elképzelés. Az csak később jutott eszembe, hogy tulajdonképpen még erről sincs szó. Nem mondhatjuk, hogy Paleczny elképzelése stílustalan, vagy giccses. Egyszerűen csak úgy játszotta ezt a részt, ahogy az az ő fiatalságának idején szokás volt. A hatvanas-hetvenes években ezeket a helyeket legfeljebb csak Richter tudta megoldani az egyszerűség tökéletes keretei között. A szimpla földi halandót a kor szellemének megfelelően ilyenkor szabadon vihették az érzései, nem kellett pallérozott felsőfokú tanulmányok tudományos köntösébe öltöztetnie szíve legrejtettebb zugait is, mint manapság.

A darab viharosabb részei hasonló érzéseket keltettek bennem. Az összepedálozott, csörgő-zörgő káosszá olvadó futamokat hallgatva azon gondolkoztam: vajon hány hangot sikkaszt el a technikai hiányosságokat takargatva ebben az őrült, jobb pedállal fedett csapkodásban. A b-moll scherzo után azonban nincsenek kétségeim afelől, hogy a balladában is minden hangot lejátszott pontosan a maga idejében, a maga helyén. Csak éppen - ahogy egy bő fél évszázaddal ezelőtt Horowitz, vagy Paderewski - Paleczny is jogot érez rá, hogy egy koncerten többször is elvesszen az überelhetetlen érzelmesség eszement örvényeiben.

A ballada mindezekkel a csapongásokkal együtt tulajdonképpen a jó ízlés határain belül mozgott.
Nem úgy a Schumann Szimfonikus etűdök.
Egy jó barátom bizonyos technikai okok miatt az első részt a folyosóról hallgatta, de még ott is sokallta azt a hangtömeget, amit Paleczny ránk ontott.
Bent a teremben pedig egyenesen idegesítő volt az az alkaros, minden kontrollt nélkülöző csapkodás, amivel ezek a dús felrakású bravúr-etűdök megszólaltak.
Hát elgondolkoztam rajt, hogy maradjak-e a második félidőre.
Maradtam, és nem bántam meg!

Egyre több lett azokból a gyönyörű tónusú, rendkívül meleg hangvételű pianókból, melyek időnként a koncert első felében is pihenőt jelentettek a hangorkán végeérhetetlennek tűnő tengerében. De ami még nagyobb öröm volt számunkra, hogy teljesen megváltozott a forték minősége. Az érzelmek kontrollálatlan vihara helyett Paleczny élettapasztalata vette át a vezető szerepet. Egyre nyugodtabban, egyre nagyobb rálátással játszott. A b-moll scherzo már nemcsak egyszerűen szép volt, mint előtte a fantázia, hanem gondosan felépített remekmű, ahol a visszatéréseknek, az ismétléseknek komoly strukturális szerep jutott. Gyönyörű volt a fisz-moll noktürn is.

Ám a nagy pillanatot a végére tartogatta a varsói Zeneakadémia idősödő professzora.
Az Asz-dúr polonéz olyan volt, mint egy kőbe vésett remek. Erős, feszes, mégis rendkívül érzékeny.
Mindamellett, hogy ebből a műből is el tudok képzelni karcosabb, átláthatóbb felrakású előadást, mégis azzal az érzéssel kezdtünk tapsolni a végén, hogy ezt így kell játszani.
Palecznyt a világ a "Chopin nagykövete" névvel tisztelte meg. Az egészen bizonyos, hogy a tavasszal nálunk koncertező Pawel Kowalskival ellentétben Paleczny lengyelsége nemcsak jól érzékelhető abban, ahogy Chopin műveit előadja, de nagymértékben hozzájárul interpretációjának hitelességéhez is.

Ám azért attól óvakodnék, hogy őt tartsam ma a világ első számú Chopin-játékosának.
A hiteles játékmód mellett ugyanis nagyon erősen jelen vannak a romantikus előadói magatartás jellegzetes manírjai is. Piotr Paleczny - bár érezhetően igyekszik lépést tartani a kor változásaival - még most is nagyon intenzíven őrzi lelkében a régi nagyok túlfűtött érzékiségét, kötetlen előadói magatartását.
Az viszont vitathatatlan tény, hogy személyében egy rendkívül tehetséges, intelligens művészt ismerhettünk meg, aki egész életét, minden gondolatát a zenének szentelte.
S ha előadását nem is nevezhetjük minden ízében tökéletesnek, bizonyos, hogy minden ember talál benne számára értékes, izgalmas, lenyűgöző megoldásokat.