Bruckner Nyolcadikja az NFZ-től

BRUCKNER: VIII. szimfónia, c-moll

Vannak művek, amelyekről mindenki tud, de koncerten nem sokan hallották. Nehéz előadni, mert nehéz, mert hosszú, mert túl sok zenészt kíván, túl nagy koncerttermet, netán értő közönséget, mert egy ilyen hatalmas művet mégsem lehet fél háznak eljátszani. Most, ha nem is zsúfolásig, de gyakorlatilag megtelt a Zeneakadémia nagyterme, bár ahhoz képest, hogy monumentalitása miatt valóban ritkán hallott szimfóniáról volt szó, akár csak az átlagnál kíváncsibb muzsikus lelkek, akik végre élőben is hallani szerették volna Bruckner Nyolcadikját, körben állhattak volna a falak mellett.
Ha nem így volt, nem tudok másra gondolni, mégsem olyan érdekes, mint amilyen hatalmas mű.

Teljes nagyzenekar a színpadon, a rézfúvós szekció megerősítésével. Mintegy hetvenpercnyi hossz, még Kocsis tempóival is, plusz a tételközi szünetek. Az egyik legjobb zenekar, az egyik legnagyobb zenész irányításával; itt nem lehet az okot keresni.

És belekezdenek. Piciny kürt-pontatlanság az elején, de fafúvósok, vonósok rendben. Negyedórányi magasrendű zenélés, mondhatni, nem csak egyszerű kottalejátszás. De az élmény csak ennyi. És az sem igazi baj, hogy kicsi a terem. Jó zenekarok még a leghangosabb részeknél sem válnak fülsértővé, erről sokáig azt hittem, a Zak nagyteremének hibája. Biztos, a hangzás igazi kifutásához, bizonyos, a hangszercsoportok elhelyezkedéséből adódó hangzásbeli hatások érzékeléséhez nagyobb tér szükségeltetik, de ehhez a \"szűkséghez\" már hozzá is szoktunk. Majd néhány hónap múlva...

Azután jön a Scherzo, amint az egy rendes, az átlagosnál nagyobb igényű szimfóniától elvárható. Ha az első tétel jellegtelen, ez túlságosan is tüntető, öt hangból álló makacs témájával nem ragad meg, hanem idegesít. Viszont a harmadik tétel! Szép téma, szépen játszó hegedűkkel. Bizony itt zenekar játszik a javából. Ha az egész mű végül is funkcionál mint egész, azt ennek az igen hosszú, bár nem \"himmlische länge\" részének köszönheti. (Ez a jelző maradjon csak meg Schubertnek, a Hetediknek, és az első tételének.)

Végül a finálé. Ha már Wagner-tubák a rézfúvósok közt, játszanak valami olyasmit. Az nagyon jól mutat egy ilyen nagyszabású alkotás végén. Lehet persze itt okos elemzésekkel a legrafináltabb zenei eszközöket kimutatni, néha valóban hallani is csodás dolgokat, de még a talán az átlagosnál gyorsabbra vett tempó sem feledheti több részlet semmitmondását. Lehet, hogy túl szigorú vagyok - Brucknerrel szemben -, erről a műről a legszélsőségesebb véleményeket hallottam, mindenestre az előadók minden erőfeszítése és az ezzel arányban álló eredményessége után sem álltam föl azzal az érzéssel: nagy élmény volt.

Egy zenekar persze belülről másként élheti meg egy ilyen mű előadását. Valódi erőpróba: az állóképesség, mindenféle hangszeres rafinéria: hangerő, hangszín, szólók, együttes játék szekciónként, és azok a zenekar egésze által összehozva, ezek megvalósítása mind a legmagasabb fokon kívántatik, és megvalósíttatott. Nem bírja itt semmi a pongyolaságot. Hogy így sem állt össze, lehet, hogy tényleg az én hibám volt.