Bruckner mindhalálig (a Nemzeti Énekkar utolsó hangversenye a Zeneakadémián)

2005. február 11. - Zeneakadémia
Nemzeti Énekkar
MÁV Szimfonikus Zenekar
Lehőcz Andrea, Somogyi Eszter, Gavodi Zoltán, Kovács István - ének
Vez.: Fürst János

BRUCKNER: 0. szimfónia
f-moll mise

Mivel az énekkar is költözött a zenekarral, így az ő koncertjeikre is az új teremben kerül majd sor. Még utoljára egy olyan műsorral léptek fel a Zeneakadémia nagytermében, amely pontosan azt bizonyította: ilyen művek előadásához van szükség egy igazi nagy teremre.

A 0. szimfónia számozástörténete kissé bonyolult. Jó ideig a mester első vállalt műve volt ebben a műfajban. De csak egy átdolgozás révén, ami a ma elsőként ismert szimfónia megírása után történt. Így jó ideig másodikként funkcionált, míg egy napon úgy határozott a szerző, hogy mégsem méltó erre a státuszra, vagyis, hogy - a többivel egyenrangúan - számot viseljen. Annullálta tehát művét, amely azért ma már - amikor Schubert III. szimfóniája is műsorra kerülhet - lemezfelvételek sokaságával is bizonyítja életképességét.

Fürst János a hatvanas években távozott Magyarországról, és úgy tűnik, olyan terepeken is mozgott, ahol Bruckenernek jóval nagyobb a reputációja, mint nálunk. Lelkes és értő hívévé vált a zeneszerzőnek. Ezt már a szimfónia vezénylése során is bebizonyította. Nem vezényelt fellengzősen, nem arra törekedett, hogy a nagy hangtömegeket magamutogató mozgással hozza ki a zenekarból. A lényeges dolgokat mutatta viszont, és ezzel sikerült nagyon sok mindent megvalósíttatnia a zenészekkel, ami a dinamikai, tempóbeli árnyalásokat illeti. Az ő érdeme volt, hogy a - bruckneri mértékkel egyébként rövid - mű egységes egészként hangzott el.

A három mise már ritkábban szerepel a koncertek műsorán, mint a szimfóniák. Ezekben Bruckner sem törekedett arra, hogy olyan mértékben távolodjék el kora általánosan beszélt zenei köznyelvétől, mint a szimfóniákban. Nagyobb ívű dallamokat, kevésbé kiélezett harmóniameneteket hallhattunk az ebben a műfajban legkésőbbi és legnagyobb szabású művében.

Szólistákat is foglalkoztat a mű, igaz legtöbbször szinte szó szerint csak ütemekre. A basszust Kovács István énekelte, a tőle megszokott kulturáltsággal, de a nagy kórus előtt néha kissé elveszett hangja. A tenort - Timothy Bentch helyett - beugrással a kórus egyik tagja, Gavodi Zoltán énekelte, akinek a magasságokkal gyűlt meg a baja. Lehőcz Andrea talán egy kissé halk, de valódi, súlyos alt hangon szólaltatta meg tényleg mostohán kezelt, nagyon kevés énekelnivalóját. Az ő produkciójára volt a legveszélyesebb (a hangszínbeli összefonódás miatt) a duettekben és a kvartettekben a szoprán, Somogyi Eszter bizonytalan intonációja, amely - főleg a magas regiszterben - hangképzési bizonytalansággal is párosult.

A kórus kiválóan szerepelt, szólamonként és együtt is, bizonyítva azt, hogy nem arra való az orgona alatti kórusülés, hogy onnan valóban minden finomság megtalálja útját a nézőtérre. De a tisztaság, egyöntetű hangzás onnan is kihallatszott, mindenesetre elégséges mértékben ahhoz, bizonyos legyen: ezt a művet érdemes műsorra tűzni.

Végig problémás volt viszont a zenekar. Fürst Jánosnak ugyan sikerült úgy irányítania őket, hogy nagyobb baj ne történjék, de mindvégig kísértettek a kisebb-nagyobb pontatlanságok, hamisságok mind a vonós, mind a fafúvós, mind a rézfúvós szekcióban, és ezek azt is megakadályozták, hogy valódi szép hangzás alakuljon ki. Hallottam mostanában többször azokat a zenekarokat, amelyek nem számítanak az abszolút élvonalba. De koncertjeiken lelkesedésük, amikor valóban együtt éltek a zenével, tükröződött a játékukon, feledtetve, hogy vannak bizonyos hiányosságaik. Nos, a viszonylag hosszú Bruckner-művek során ez ennek az együttesnek sohasem sikerült - csak az elvárható minimumot (vagy még azt sem) nyújtották.