Brubeck Budapesten
2003. november 03.
Budapest Kongresszusi Központ
Dave Brubeck Quartet
Dave Brubeck: zongora
Bobby Militello: altszaxofon, fuvola
Michael Moore: bőgő
Randy Jones: dob
Ha azt mondom, hogy tartottam ettől a koncerttől, igen finoman fogalmazok. Szó sincs arról, hogy a Dave Brubeck Quartet teljesítményében kételkedtem volna: a Budapest Kongresszusi Központ miatt éreztem komoly aggodalmat. Drága jegyek, általában kötelező az öltöny, töketlenkedés a ruhatárban, bruszt a büfében meg a mosdóban.
Ráadásul a jazz intim műfaj. Szokás ugyan sportcsarnokokban, nagy szabadtéri színpadokon, vagy ehhez hasonló koncerttermekben művelni, az igazi otthona mégis a klub, ahol asztal mellől, hűs italt kortyolgatva rajonghat a jazzkedvelő. Már most le kell szögeznem: a Dave Brubeck Quartetnek úgy három ütemet kellett mindössze eljátszania ahhoz, hogy elfeledjem, afféle csendes-ülős hangversenyen vagyok. Néhány pillanat alatt egy New York-i klubban éreztem magam. Pedig Brubeck valójában kaliforniai.
Volt előzenekar: egy JazzPression nevű magyar formáció, amely Péli Barnabás jazz énekes közreműködésével adott elő néhány darabot. Szintetizátor, basszusgitár, dob, szaxofon. Jó ötletek, de erőst érződik a muzsikájukon az elődök hatása. Ráadásul érzéketlenek az árnyalatok iránt. Szinte minden téma kidolgozása ugyanolyan: heves, agresszív. Alig vártam, hogy vége legyen, de nem kizárt, hogy kis érés után még kellemes produkció lesz a fiúk zenéjéből.
A Quartet muzsikája egészen más világ. Amikor a nyolcvanhárom éves mester, a jazz egyik élő legendája három hasonlóan koros művész kíséretében a színpadra lépett, és a közönség ütemes vastapssal köszöntötte, a kötekedő újságíró megjegyezhette magának: na, ez is csinálhat itt ma este már akármit. Aztán az első hangok felhangzásakor a kötekedő újságírónak arra is módja nyílott, hogy elálljon a lélegzete.
Egy laza blueszal kezdtek. Finom, lágy 6/8-os téma. Az intrót a zongora hozta, a témát a szaxofon, és már az első szólókat arra használták, hogy felvonultassanak néhány olyan fogást, amitől a jazz szép és jó. A szaxofon lendületesen, de visszafogottan, nagy ívek nélkül, már-már a swing slágerességével bontotta ki a témát, Brubeck zongoraszólójában - a tempó fokozásával, de a 6/8-ot tartva - időnként a boogie-woogie felé vitte el a dallamot. Meglepetést okozott Michael Moore bőgőjátéka is: ugyancsak visszafogott szólóját vonós játékkal adta elő. A glissandókra és üveghangokra épülő improvizáció egészen különösen hatott ebben a bluesban.
Koncertet tudni kell felépíteni. Dave Brubeck birtokában van ennek a tudománynak. A kezdő bluest egy tempósabb darab váltotta, majd egy újabb virtuóz szólósorozat után ismét meglepetés következett: Bobby Militello a szaxofont fuvolára cserélte, és a banda egy csodálatos lassú szerzeményt adott elő. Minden kétséget kizáróan ez volt a hangverseny egyik csúcspontja, amit a közönség az első műsor közbeni vastapssal ünnepelt.
Az előadás második felében aztán a mind tempósabb, slágeresebb darabok kerültek sorra. Akadt köztük a rag felé hajló vidám kompozíció, egy feszes táncdallam 7/4-ben, egy fergeteges zongoratéma az angliai turné emlékére és más finomságok, hogy aztán a show végén elhangozzék a várva várt sláger, a Take Five, amelyben végre Randy Jones is elengedhette a kezét egy hosszú dobszóló erejéig.
Már említettem: koncertet felépíteni tudni kell. A Dave Brubeck Quartet előadása az egyetlen ráadásszámmal együtt nem volt több hetven percnél. A nézőben-hallgatóban mégsem maradt hiányérzet. Egy tökéletesen kidolgozott, nagyon jó hangulatú, igazán emlékezetes előadás élményével mehetett haza a nagyérdemű.
És még egy érv Brubeck profizmusa mellett: aki nem autóval jött, még éppen elérte a Déli pályaudvarnál az utolsó metrót. Hogy ez hogy lehet?
