Brahms, vagy nem Brahms? (A Rádiózenekar koncertje)

2007. október 25.
Zeneakadémia

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Németh Judit, Fekete Attila, Massányi Viktor – ének
Vez.: Strausz Kálmán

BRAHMS:
Rinaldo
Altrapszódia
Győzelmi ének

Az 1863 és 68 között íródott Rinaldo az 1869-es bécsi bemutatón nagy sikert aratott, de nem igazán lelt egyöntetűen elismerő fogadtatásra. Clara Schumannak nem tetszett, de még Hanslick is kifogásolta, hogy a hős híján van a szenvedélynek. Mert Rinaldo afféle proto-Tannhäuser Goethe költeményében, amelyhez Tasso A megszabadított Jeruzsálemének egy epizódja szolgált alapul. Vagyis Rinaldót egy varázslónő bűvöli el, akinek emlékétől – bár karmai közül társai kimenekítik – nem igazán tud szabadulni. A zenében felfedezhető Wagner, a Beethoven Fidelio, és egy töredékesen fennmaradt Schubert-kantáta, a Lazarus hatása is. Ami nincs, az az igazi brahmsi hang. Sok szép részlete van, csakhogy nem hallván ki belőle egy nagy zeneszerző erőteljes egyéniségét, elveszettnek érezhetjük magunkat a negyvenpercnyi muzsikát hallgatván.

És ez még csak hagyján, de mintha az előadók sem találták volna a fonalat, amelynek segítségével módjuk lett volna végigjárni e zenei labirintust. Élesen, fénytelenül szóltak a hegedűk a zenekarban. Csak férfikar szerepel itt, de az egyébként igen nagy létszámú társaság sem tudott olyan hangzást produkálni, amely legalább önmagában érdekes lett volna, és az előadóknak összességében sem sikerült élményszerű feszültséget varázsolniuk a műbe. Fekete Attila énekelte a tenorszólót, alapjában szép, hősi karakterű hanggal, de a magasai sokszor erőltetetten szóltak, és főleg az árnyaltabb zenei megformálással maradt adós.

Az Altrapszódia viszont rögtön azzal a bizonyos félreismerhetetlen, borongós brahmsi hangvétellel szólat meg. Németh Judit ekkor még nem igazán találta diszpozícióját, és ezzel együtt természetesen azt a hangvételt sem, amit a mű kíván, ellentétben a zenekarral, amely rögtön ez első pillanatoktól kezdve éreztette, itt most egy valódi, komolyan veendő feladatról van szó. Amikorra az énekesnő is felnőtt hozzájuk, már mi is megleltük Brahmsunkat, akit az első részben hiába kerestünk, kár, hogy viszont ez a mű csak mintegy negyedóráig tartott.

A Győzelmi ének tekinthető afféle német Te Deumnak, és mint ilyen, a Német Rekviem párjának. Annak állít örömteli emléket, hogy a poroszok az 1870-71-es háborúban legyőzték a franciákat, és ezután I. Vilmos vezetésével megalakult a császárság. Háromtételes mű. Dupla - itt vagy kilencventagú - kórussal, szövegét maga a zeneszerző válogatta a Jelenések könyve 19. fejezetéből. Hallelujázások, hatalmas, kórus-zenekar hangtömegek, Händel, Bach, Beethoven modorában. Nagy, technikás zeneszerzőt, de ismét csak nem az igazi Brahmsot mutató stílus. A zenekar, és főleg a kórus könnyedén bírta a nagy hangtömeg előállítását, és zeneileg is meggyőzőek voltak. A bariton csak a harmadik tételben kap itt kisebb énekelnivalót, kár, hogy Massányi Viktor ennek mélyebb részeit nem igazán erőteljesen szólaltatta meg.

A mérleg felemás: feltölthettünk egy kisebb hiátust zenei műveltségünkben, hiszen két nagyon ritkán hallható darab szerepelt a műsorban – de nem biztos, hogy sűrűn beléjük kellene botlanunk.