Brácsás a színpadon - Jurij Basmet és a Moszkvai Szólisták

2005. november 18.
Budapest Kongresszusi Központ

Moszkvai Szólisták
Jurij Basmet - brácsa
Xenia Basmet - zongora
Vladislav Lavrik - trombita

SOSZTAKOVICS: I. (c-moll) zongoraverseny trombitával, Op.35
BRAHMS: Adagio brácsára és kamarazenekarra, Op.115
SOSZTAKOVICS: Prelúdium és Scherzo, Op.11
PAGANINI: Concertino brácsára és kamarazenekarra (az Op.15 vonósnégyes átirata)
CSAJKOVSZKIJ: Vonószerenád, Op.48

Azért nem kéne olyan nagyon dühösnek lenni szegény rockzenére. Például, ha nincs Beatles és Hendrix, Jurij Basmet ma egy kiváló hegedűs a sok közül, és egy jó karmester. Mert brácsázni azért kezdett el, hogy a hegedülésnél kevesebb gyakorlást igénylő hangszer mellett maradjon ideje a gitárra is. Azután a brácsa győzött, no meg Basmet 1976-ban a müncheni versenyen - egy évvel előbb Pesten csak második lett -, és azóta a hangszer királyának számít. Hogy mást ne mondjak, Gubajdulina írt számára versenyt, és természetesen ma már saját kamarazenekara, sőt szimfonikus zenekara is van. Most az előbbivel érkezett - két szólóbrácsás mű mellett lánya egy zongoraversenyt adott elő, valamint a kamarazenekar tisztán vonós felállásban megszólaltatta Sosztakovics két kis darabját, valamint Csajkovszkij Vonósszerenádját.

Sosztakovics c-moll zongoraversenyével kezdődött a műsor, és a mű, anélkül, hogy ez valami másolásnak hatott volna, az elején idézte Rahmanyinov szintén c-moll, III. versenyének témáját, persze csak némi harmóniai és ebből következő hangszínbéli fordulat révén. Egyébként nem igazán nagyszabású alkotás, de azért voltak szép és erőteljes hatású ütemei, amelyeket Xenia Basmet biztos kézzel adott elő apja vezénylése mellett. Viszonylag jelentős szerepet kapott benne egy trombita is, melynek szólamát Vladislav Lavriktól hallottunk, hatásosan előadva.

Maga Jurij Basmet profilból markáns arcélével, hosszú hajával emlékeztet Paganinire - az ördög hegedűsének pokoli tudására azonban nem volt szükség a melankolikus hangulatú Brahms Adagióban. Annál inkább arra, ami Basmet brácsázását igazán megragadóvá teszi: a mű teljes hosszában, és egész hangterjedelmében kiegyenlített, szinte behízelgően lágy tónusra, amely természetes zeneiségével párosulva erősíti a darab elgondolkodtató jellegét, megértetve, hogy Gubajdulina és Kanchelli számára is ez lehetett a hangszer \"anyanyelve\", amikor Basmetnek versenyművet komponáltak.

A vonósnégyesből átírt - utólag kiderült: valójában szabályos háromtételes - brácsaversenyre azért voltam kíváncsi, mert feltételeztem, hogy egy Paganini-vonósműben egy brácsásnak is csak meg kell mutatnia virtuózabb oldalát. Ebben némi csalódást okozott Basmet, nem minden gyors futamot ítéltem végletekig kidolgozottnak, de sokféle hangszínt sikerült az egyébként talán egyhangúnak tűnő hangszerből kihoznia, és a beszédes, elgondolkodtató zeneiséggel itt sem volt probléma.

Talán valami jutalomfélének szánták a moszkvaiak a két Sosztakovics után a Csajkovszkij-szerenád előadását - sajnos előadásuk nem győzött meg a hosszadalmas, nem túl magvas tartalmúnak tűnő mű értékeiről. Esetleg, ha valóban egységes hangzással, gyönyörű tónusban szólt volna a tisztán csak vonósokra számító mű.

A félórás unalomért viszont sokban kárpótolt az első ráadás, Schnittke brácsaszólós, lenyűgözően szellemes, vagy akár harsányan humorosnak is vehető, klezmeres hangvételű Polkája. Ilyen pillanatokból kellett volna több.