Bottal, bot nélkül (Az NFZ ütőseinek gyerekműsora)

2005. április 24. - MTA Díszterem
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar ütőseinek hangversenye gyerekeknek

Harmadik és egyben záróhangversenyéhez érkezett az NFZ gyermekeknek szóló, hangszerbemutató sorozata. Többször és több helyütt írtam már, hogy egyrészt mennyire fontosnak tartom az ilyen, kimondottan gyermekeknek szerkesztett műsorokat, és azt sem rejtettem véka alá, hogy mennyi kellemetlen csalódásra kell felkészülnie egy szülőnek, aki a hangzatos címek, jó nevű előadók alapján igen nehezen tud csak tájékozódni a piacon. Ma már szinte nincs olyan zenekar, amely ne tartaná fontosnak a közönségnevelésnek ezt a módját. Ez örvendetes. Ha ezt valóban a gyermekekre gondolva teszik, akkor pedig kimondottan üdvözölendő.

Amennyire az elmúlt évek ilyen irányú tapasztalatai alapján meg tudom ítélni, két tendencia érvényesül ezeken a koncerteken. Az egyik az egy részes, főleg kamaraegyütteseket, duókat, triókat foglalkoztató, sok beszéddel oldott előadás (Kakaó-koncertek), és a nagyobb apparátust is megszólaltató, két részes műsor. (Ilyen volt nemrég a Rádiózenekar és a Nemzeti Énekkar közös Jancsi és Juliska-keresztmetszete Batta András vezetésével.)

A Síppal, dobbal, nádihegedűvel című sorozat - nevéből is kitűnik - a fúvós, a vonós és az ütőhangszerek bemutatását vállalta. Gyermekeim rendszeres beszámolója, illetve jómagam rendszertelen észrevételei szerint sikerrel.
Az MTA díszterme ideális hangversenyteremnek bizonyult. Elég nagy ahhoz, hogy mindenki kényelmesen beférjen, de elég kicsi is ahhoz, hogy az előadók emberközelben maradjanak ifjú hallgatóikhoz. Szerencsés ötlet volt a terem \"megfordítása\" is, hiszen a hagyományos keskeny, de hosszú ülésrendhez képest a keresztben kialakított játéktér sokkal több nézőnek biztosítja a tökéletes látást, a hangszerközeli élményt.

Játéktér. Nem állhatom meg, hogy ne ejtsek néhány szót a gyerekkoncertek alapproblematikájáról, mely így szól: ha nem akarom, hogy a gyerek azért nyafogjon egész hangverseny alatt, mert semmit sem lát, akkor bizony nagyon korán a helyszínre kell érkezni, törtetni kell a bejáratnál, futva lestoppolni az első sorok valamelyikét. E \"szerencsés\" esetben garantáljuk, hogy a mögöttünk ülők semmit sem fognak látni az eseményekből. Ha a helyfoglalás kisebb zúzódásoktól eltekintve békésen megtörtént, akkor jön a nehezebb feladat.

Műsorkezdésig valahogy le kell kötni a gyerek(ek) figyelmét. Aki próbálta már, tudja, hogy nincs az a gyerek, aki nyugton ülve várna 25-30 percet. A helyzet megoldására több módszer is létezik. Az egyik a helyre szóló jegy, mely biztosítja tulajdonosának, hogy bármikor is érkezik, biztosan le tud majd ülni. A másik (erre a Kolompos Együttes műsorain van jó példa): a gyermekeket előre, a szülőket hátra ültetik. Udvariasan, de határozottan. Így minden gyerek lát. A harmadik megoldás, mely külön-külön variálható az előbbiekkel: a dobogó. Egy megfelelően magasra épített dobogón álló felnőtt minden székről egyformán jól látszik, hallatszik.
De vissza a koncertre!

Az unatkozó gyermekek lecsillapításának három módja létezik. Első: etetjük, itatjuk. Ezzel ugyan nem tanulja meg a hangversenyteremben elvárható helyes viselkedést, és garantált, hogy a harmadik műsorszám alatt rátör a szükség, de tény, hogy percekig elvan. Második: megkérünk valakit (ismerős, családtag stb.), hogy vigyázzon a holminkra, és kimegyünk a teremből sétálni. Ez a módszer rokonok híján és rossz időjárási körülmények között már csak a ruhatár fokozott használata miatt sem megoldható. A harmadik és leggyakoribb módszer a \"nézd csak Pistike, milyen szép csillogó hangszer, szaladj oda gyorsan, ütögesd csak meg!\" És Pistike szalad, üti, boldogan püföli.

Na, pontosan ez a kép fogadott, amikor beléptem az MTA dísztermébe. Középen rengeteg gyerek, akik piranja módjára tépték, szaggatták, ütötték, verték a kezük között vergődő hangszereket. Borítva állványokat, összekeverve a gondosan szétválogatott, bekészített ütőket, ledöntve mikrofonokat. Gyereket verni nem EU-szabvány, a másokét még annyira sem, így maradt a szép szó, a rábeszélés és az értékek mentésének kísérlete. A rendfenntartás már csak azért sem sikerülhetett teljes mértékben, mert a beszélgető, nyafogó gyereküktől végre megszabadult szülők, nagyszülők nem voltak a rendezők partnerei.

Míg a visszaparancsolt gyereksereg zsibongva duzzogott a helyén, Bíró Gergely, Joó Szabolcs, Weisz Nándor és Szabó Mátyás három kisdob és egy cintányérral egybeépített nagydob mögé állva katonai menetzenét játszott. Hubert Anderson Roll, Boom Zing! című alig másfél perces műve betöltötte szerepét. Az unalomból az ámulatba repítette a gyereksereget.
A műsorvezető, Dunai Tamás jól megtalálta a középutat a gyermeket kisméretű felnőttnek tekintő, illetve a gyermeket értelmi fogyatékos emberi kezdeménynek gondoló szemlélet és magatartás között. Gördülékeny átkötő szövegei, a közönséget is bevonó kérdései, játékai hamar kialakították azt a feszült figyelmet és várakozást sugárzó légkört, mely egy ilyen gyerekkoncertnek nélkülözhetetlen sajátja (kell, hogy legyen).

A katona-, és szimfonikus zenekarok ütős alaphangszerei után a marimbák bemutatása következett. A három középkori madrigál (Jannequin, Senfl és Passereau) nagy dinamikai érzékenységgel, szép és érzékeny szólamvezetéssel igazi zenei élményt nyújtott. Reich Clapping Music-ja minden repetitív zene alapja. Az előadók a mindig másképp késleltetett kánonnak előbb egy leegyszerűsített változatát mutatták be és játszatták el a kétfelé osztott közönséggel, majd megszólalt az eredeti mű is. A holland zeneszerző és koreográfus, Thierry De Mey három faasztalra megálmodott Table Music c. kompozíciója látványos, szórakoztató és szellemes alkotás. Egy ideig. De koránt sem vagyok benne biztos, hogy a megkoreografált simogatások, dörzsölések, kopogások és ütögetések mögött annyi mondanivaló van, mint ameddig maga a mű tart.

A szünetben a milliós hangszerek védelmét A kőszívű ember fiaiból megismert módon oldották meg. De míg a \"farkaskaland\"-ban ennivalót vetettek a kiéhezett és megvadult fenevadak elé, itt a szervezők néhány strapabíró marimbát és kisdobot tettek közprédává.
A szünet után aztán rövid részletet hallhattunk Vidovszky örökbecsű Nárcis és Echójából, valamint egy klasszikus ragtime-feldolgozás virtuóz xilofonszólóját élvezhettük.

Egy sokak számára új és mindenkinek nagyon tetsző hangszer következett: a baszk txalaparta, mely leginkább egy építkezési bakon felejtett deszkahalomra emlékeztet. Az Amadinda-koncertekről megismert, eredetileg ünnepi alkalmakkor megszólaltatott instrumentumon két játékos játszik, egymást kiegészítő hoketus-technikával.

Az összekötő beszélgetések, játékok és vetélkedők ellenére is egyre jobban fáradó közönség egy latin-amerikai improvizációt (Weisz Nándor: Improvization Latin) hallhatott zárásként. Ez utóbbi közönségébresztő számnál Mike Zsolt egészítette ki a kvartettet. A jó másfél órás koncert végén fáradt, de szemlátomást boldog gyereksereg árasztotta el a Roosevelt teret. Az ötlet tehát működik. A megvalósítás minőségi munka. Az apróbb, de hosszú távon nem lényegtelen változtatásokat pedig érdemes megfontolni.