Bolyongás Orfeusszal (Liszt Orfeusza és Berlioz Rómeója a Zuglói Filharmónia koncertjén)

2010. október 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus
Barna Júlia - szoprán, Hornai József - tenor, Cser Péter - basszus
Vez.: Bogányi Tibor

LISZT: Orfeusz
BERLIOZ: Rómeó és Júlia

Bár már a kezdés előtt fél órával nagy a nyüzsgés, a MűPa hatalmas tereiben elvész a sok ember. A koncertterembe lépve meglepve tapasztalom, hogy a kevéssé ismert mű ellenére telt házas lesz a koncert. Kissé hihetetlen, hogy ennyi embert érdekel Berlioz zenéje. Meglepően sok a kamasz is. Ez még az alapján érthető, hogy Rómeó és Júlia története érdekli ezt a korosztályt - de ez a muzsika, különösen a 21. században, igen nehezen befogadható!

Ó! Megérkezett a zenekar! A zenészek bolyongani kezdenek a színpadon, a közönség szórványos köszöntőtapssal kíséri ezt a pár perces produkciót. Igen komikus a helyzet. Ezt követi még egy hangolás is, amely a fúvósoknál gondosabb, de aztán az egész zenekar egyszerre hangol. Kakofónia! Hirtelen azt hiszem, hogy Penderecki Hirosimájára van jegyem, de egy perc múlva Zelinka Tamás (a narrátor) megnyugtat:
- Köszöntöm Önöket a Zuglói Filharmónia koncertjén! Életünk a zene!

Kissé hosszúnak tűnik a bevezetés, de megtudjuk azt a nélkülözhetetlen információt, hogy az idei a zenekar 57. évadja... Végül is lehetne az "56 és feledik" is, csak az nem szól olyan jól...
Jobban érdekel viszont a karmester, hiszen Bogányi Tiborról nem sokat hallunk Magyarországon. Megtudjuk, hogy csellistaként indult pályája, majd Finnországban folytatta tanulmányait, jelenleg is ebben az országban prosperál, ott igen kedvelt zenész. Ez nem lep meg, hiszen a magyar zenészeket szeretik az északi országokban.
És most jön az érdekesség! A MűPa-műsorkalauz nem tartalmazza a Liszt-művet, és diszkréten hallgat a Berlioz-opus szólistáiról is. Így már értem, mi volt ez a sok bolyongás: az Orfeuszt fogjuk hallani (ha már két hárfa egyébként is a színpadon van: miért ne?!). A narrátor igen részletesen mutatja be a Rómeó és Júlia zenei hátterét, majd a közönségjáték következik: a későn jövők percekkel tolják tovább a már várt kezdést.

Végre színpadra lép a karmester! Határozott, gyors, kiegyensúlyozott jelenség. Már kezdi is! A kürtöket nehéz feladat elé állította Liszt: pianóban egyedül kezdeni... A zenészek mégis kiállják a próbát. Az oboa szépen játssza a cantilénákat, bár kissé egyenes a hang, amit ennél a műnél nem érzek indokoltnak. Orfeusz csodás muzsikája megszólalhatna csellón is - Liszt is így szerette volna -, de a szólócsellista inkább a "hallhatatlanságot" választotta. Az egész produkció kissé álmosítóra sikerült, inkább bejátszó darabnak tűnt, semmint komolyan kidolgozott előadásnak.

A Berlioz-mű nagyon jó iramban kezdődik. Rendszerint a brácsásokat nem veszik komolyan zenésztársaik, itt viszont remekbeszabott, pörgős, pontos, erőteljes, gyors(!) és szép hangú egységes brácsaszólamot hallhatunk. A rézfúvós hangszereken megszólaló szétszabdalt témák összefogása nem egyszerű, bár a zenészek szép hangon játszanak. Sokáig próbálkoznak, végül "túlvilági" szenvedésüknek a prímhegedű vet véget. Úgy tűnik, a Styx a hegedűsöket is elsodorja: a szimfonikus költeményben szereplő - és nem eléggé komolyan vett - Orfeusz bizonnyal alvilági segítséget hívott bosszújához. Egy idő után azonban kiderül, hogy a zenekar felkészült. Rendezik soraikat és a megilletődött kezdés után széles dinamikával és - főleg a hegedűk és a csellók esetében - kifejezetten szép hangon szólalnak meg. A belépő kis létszámú oratóriumkórus szépen énekel, bár a szoprán, ha véletlenül Berlioz dallam-alamizsnához juttatja, nyerssé válik.

Barna Júlia szépen énekel, igaz, a magasabb hangoknál kénytelen vagyok összerezzenni. Hornai József korrekt teljesítményt nyújt, éppen ezért teljesen jelentéktelenné válik az óriási zenekari apparátus mellett. Hirtelen megjelenik a pódiumon Trisztán: Wagner érezhetően szívesen járt kölcsönözni - Berlioz a párizsi konzervatóriumban könyvtárosként dolgozott -, így ez érthető. Ettől kezdve hosszú perceken át tapasztalhatjuk és érthetjük meg, hogy Berlioz miért nem élvezhette számos alkalommal a közönség rokonszenvét: lassan-lassan unalmas, végtelenül kígyózó dallam-iszonyattá válik a zene. Lehetetlenség kezelni, érteni.

Megváltás a Scherzetto! A brácsaszólam újfent remekel! Mab tréfája a kivetítőn megjelenő magyar szöveg íróját is eltalálja. A szövegfordítás nehézkes nyelvezetű. A legszebb a következő: "...szeretők agyán áthajtó álomtündér..."

Rómeó magánya (Liszt- és Beethoven-hangulatú dallamokban és elképesztően érdekes hangszerelésben) mélyen megérinti a hallgatót. Kár, hogy az elsőhegedű-szólam nem egységes. Ugyan hallhatóan jó muzsikusok, de erős karakterek lévén képtelenek egységes szólamot alakítani. Bármilyen elképesztő, Bogányi egészen eddig "nem zavarta" a zenekart. Bár a karmester gesztusai jók - sokszor a legnagyobbak (Berstein, Karajan sőt Carlos Kleiber) mozgására emlékeztet -, még kevés benne az egyéniség, energiáit pedig ritkán képes átadni a zenekarnak.

A Capuletek kertjében játszódó jelenetet a háttérből éneklő férfikar jó hangulatban tolmácsolja. Időnként nem is tudni, hogy biztosan tudatos-e az ittas mulatozók imitálása - különösen a tenor esetében. Néha úgy ordítanak, hogy még háttérből hallgatva is bántó. Igazi "bordalfesztivál". A szerelmi jelenetben Csajkovszkijt is tetten érjük: kedvenc könyvtárosa szintén Berlioz.

Mab-scherzo! A zenekar itt egyértelműen képességei határára ért. Nagyon óvatosan játszanak (nem misztikusan, bár azt is lehetne mondani). A tempó éppen arra alkalmas, hogy még a karakter megmaradjon, de ez nem felszabadult, virgonc és virtuóz scherzo.

Júlia gyászmenete Bogányit is olyannyira elszomorítja, hogy teljesen letargikusan kezd dirigálni, újfent csak bolyong a zenében. A kórus viszont - hasznos frissítésként - gyönyörű finomsággal énekli a történetet. A zene is és a zenekar is egyre nagyszerűbb! Bogányi hirtelen életre kel, és olyan megható a tétel vége - különösen a hegedű és a fuvola csudaszépen intonált állandóan ismétlődő egy-egy magas hangja -, hogy legszívesebben itt be is fejeznénk az alkotás hallgatását.

A zárótétel basszus szólistája (Cser Péter) igen nehéz feladat elé van állítva: a tutti zenekarral szemben kell énekelnie. Bár különös módon Berlioz éppen a hangszereléséről híres, ebben az esetben egyszerűen kegyetlen az énekessel szemben. Cser Péter ennek ellenére állta a sarat, sőt nem csábult el arra sem, hogy megpróbálja túlordítani a zenekart. Hangja szép és kiegyensúlyozott, időnként a karakternek megfelelően érces. Berlioz őrülete a két timpanicsoport is, amelyet időnként négy ütős kezel. Úgy tűnik, a zenekar most jobb, mint maga a zeneszerző. Az egész előadásmód lendületes, széles dinamikával és profi hangszerkezeléssel.

A mű előadása igen hosszú időt igényel, csaknem két és fél órás hangversenyen vehettünk részt, de az idő sokkal gyorsabban telt el. A zenekar egyre jobban játszott, s a vége felé Bogányi is egyre jobban uralta a művet. Igen izgalmas és eseménydús koncert volt. Nem hallgathatjuk el, hogy Záborszky Kálmánnak is jelentős szerepe van a mű pódiumra állításában. Igen szép jelenet volt, hogy amikor színpadra lépett, mind a közönség, mind a zenekar hangos ovációval üdvözölte, igen erős tapssal kísérve - a muzsikusokat és a karmestert sem díjazta ekkora tetszésnyilvánítással a publikum). És a kitűnő művész meg is érdemli az elismerést.