Bolygat, feszeget, kérdez (A Qaartsiluni Ensemble „bécsi koncertje” a Fugában)

2012. november 25.
Fuga

Qaartsiluni Ensemble

Városok a Duna mentén – Bécs
Tempo di Valse – etwas langsam
Koncert korabeli film-, hang- és szöveges dokumentumokkal

KRENEK: Flötenstück, neunphasig
SCHÖNBERG: Szonáta, op.26 – II., II. tétel
STAUD: Black Moon
SCHÖNBERG: Blaserquintett, op.26., – III., II. tétel

*

Már a koncert hírére és az előzetes műsor ismeretében az ugrott be: érezhető, hogy Rozmán Lajos, a Qaartsiluni Ensemble művészeti vezetője az Arcus Temporum háza táján is jelentős szereppel bír. Két olyan momentumra is felfigyeltem ugyanis, amely párhuzamba hozta nálam ezt a hangversenyt a pannonhalmi fesztivállal.
Az egyik tényező az a koncepció volt, miszerint nem feltétlenül csak teljes művekből lehet összeállítani egy komplex műsort, hiszen, ha a koncepció úgy kívánja, akár a részletek, egyes tételek egymásutánisága is alkothat egységes egészet. A másik gondolat pedig szinte ehhez kapcsolódik, s az Arcus Temporum korábbi rendezvényeit bemutató DVD kísérőfüzetében olvastam. Arról szól, hogy nem kell mindennek, ami elhangzik, maradéktalanul tetszenie, de „természetesnek kell vennünk az elemi kihívást, hogy a megszólalónak értelmet tulajdonítunk, önmagunkat pedig nem mentjük fel a megértés feladata és erőfeszítése alól”.

Ami jelen esetben az „elemi kihíváshoz” a keretet adta, az a Fuga Városok a Duna mentén címet viselő sorozata volt. Ebbe illeszkedett bele a Qaartsiluni Ensemble koncertje, a középpontban Béccsel, kiindulópontként a meghívóban megfogalmazott kérdésekkel:

Mit jelent nekünk Bécs világa, a „bécsi iskola”? Tananyag, vagy zenei életünk és hagyományunk szerves része? Illendő, vagy valódi viszonyulás?
Egy nagyobb sorozat előfutáraként Schönberg Fúvósötöse foglalkoztat minket. Az Op. 25-ös Szvit mellett ez az „elhíresült” darab a szerző első nagyszabású műve, amely az európai zene nyelvén fogalmaz meg forradalmian új elveket egy olyan korban, melyben a tonalitás, a harmónia már nem csak a zenében kérdéses.
Lassan száz év múltán értjük-e már, hogy miben rejlik e zene forradalmisága? Halljuk-e ugyanakkor, hogy ebben a műben is a bálok, a keringők, a romantika, a szecesszió, a háborúk és válságok hangjai szólnak?

Bemelegítésül egy Schönberg-követő komponista, Ernst Krenek 1959-ben írt fuvoladarabja szólalt meg, Rákóczy Anna előadásában, Borbély László zongorakísérete mellett. Ekkor még talán járhatott az agyunk azon, hogy értjük-e, halljuk-e, de aztán az intellektualitást lenyomta az emóció, mert a Flötenstück után következett az emlegetett Schönberg-darab második és harmadik tétele, de még nem teljes valójában, hanem Felix Greissle klarinét–zongora átiratában, szólistaként Rozmán Lajossal, aki mint valami transzba esett, csupa ideg susztermanó, hihetetlenül energikusan, totális révületben abszolválta szólamát. Nagyon emlékezetes marad számomra egy pillanat: az interpretáció – vagy inkább Rozmán színpadi jelenléte – olyan hatással volt a közönségre, hogy már a két tétel között felcsattant a taps, de a művész szinte abban a pillanatban tett egy hirtelen kézmozdulatot, amolyan „most ne!” gesztust, és ez, mint egy ostorcsapás, a másodperc töredéke alatt akasztotta meg a lendülő kezeket. Nem hagyta, hogy bármi megzavarja, kizökkentse a koncentrációból, és mikor végére ért a harmadik tételnek, akkor is olybá tűnt, másodpercekig azt sem tudja, hol van.

A műsor harmadik darabja akár még kortárszenei sláger is lehetne, ha többször találkozhatna vele publikum: Johannes Maria Staud 1998-ban írott művéről, a basszusklarinétra komponált Black Moonról van szó. Sejtelmes, neszezésekkel teli éjszaka-zene, amelynek ködös-titokzatos hangulatát erősíti, hogy az instrumentummal a dallamjáték mellett olykor ütőhangszer-szerű effekteket is meg kell szólaltatni. Élmény volt megismerkedni vele. (S említődjék meg előadója, Horia Dumitrache neve is.)

Zárásra maradt maga a kiindulópontként szolgáló alkotás, Schönberg Fúvósötöse, pontosabban ismét csupán ugyanaz a két tétel, mint korábban, csak fordított sorrendben. A „szikárabb” változat mellett ezúttal már megcsodálhattuk a hangszerelés érdekességeit, a sokszínűséget is, mindezt az egész estére jellemző – érezhetően rengeteg beleölt munkával csiszolt – erőteljes, magával ragadó, szuggesztív előadásban.

Külön élmény volt az este során, hogy a tömény élő auditív élményeket archív film- és hangbejátszásokkal hígították, isten tudja, honnan megszerzett felvételeket is felhasználva – a Pető Anna rendezte összeállításokban láthattuk Kandinszkijt rajzolni, hallottuk Cage hangját, nyilatkozott Krenek és Staud is, de talán a legdelikátabb részlet az volt, amelyen azt nézhettük, hogyan filmezi Schönberget George Gershwin.

Egy korábbi interjúnk során Rozmán Lajos azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen mindegy, mi van műsoron: „ha valamit jól játszanak, akkor annak át kell mennie.”
Jól hangzik ez így leírva.
És még jobban hangzik megmutatva.