\"Boltoneum\" Salzburg

MOZART: g-moll szimfónia, K.183
A-dúr zongoraverseny, K.488
C-dúr (\"Jupiter\") szimfónia, K.551

Sokszor beszámoltam már arról, hogy koncertek előtt milyen gyakran küzd az ember saját előítéleteivel. Ez \"ilyen\" szokott lenni, a másiktól pedig \"arra\" számíthatok. Magam lepődtem meg legjobban, hogy a Salzburgiak koncertje előtt semmi ilyesmi nem merült fel bennem. Persze tudom, hogy ez a Mozarteum Orchester már nem ugyanaz, mint Végh Sándor vezetése alatt volt. Azt nem tudhattam, hogy most milyenek, de azt igen, hogy minőségük semmilyen szinten nem függ attól, hogy mi a nevük, és honnan jöttek.

Azért egyvalamire mégiscsak számítottam: Mozart közvetlen, Mozart barátságos, Mozart zenéje gyógyít. Ha csak átlagos teljesítményt nyújtanak, akkor is kellemes esténk lesz.

Nagyon hamar, szinte az első taktusoknál nyilvánvalóvá vált, hogy az együttes tagjai nagyszerű muzsikusok. Az egyes hangszercsoportok hangszíne szép, ráadásul egységes volt. Biztosan magával a g-moll szimfóniával is meg lehettünk volna elégedve - ha a karmestert kint hagyják a ruhatárban.

Mr. Bolton viszont bejött, derűsen hajlongva, és elég határozottan \"lerendezte\" a zenekart, a szimfóniát és Mozartot. Mintha minden tempóváltása, minden hangsúlya, minden igyekezete a zenei folyamatok ellen irányult volna.

Hajszolt például, ahol megfogni kellett volna.

(A g-moll szimfónia menüettjének triója az NFZ \"házavató\" koncertjén igazi, tenyeres-talpas német tánc volt, a fagott úgy szólt, mint a duda, és szinte éreztem a friss szántás illatát. Most ugyanezen a ponton aritmiás kapkodással, glisszandóvá összemosott kürtszólammal zuhantunk át.)

Vagy lemaradt, ahol pörgetni kellett volna.

(A \"Jupiter\" negyedik tétele diadalmasan kezdődik, és a zenekar ennek megfelelően indított. Ez aztán pillanatok alatt alakult át vonszolássá. A muzsikusok egy része kénytelen-kelletlen alkalmazkodott, másik részük pedig emezekhez volt kénytelen igazodni. Aztán az egész olyan lett, mintha légypapíron sétálnának.)

A \"Jupiter\" Andante cantabile tételében lett igazán feltűnő, hogy időközben valami rejtélyes ok miatt a vonósok hangszíne is berekedt, megfakult.

Ekkor azért elkeseredtem kissé.

Meglepetésemre feleségemet inkább derűsnek láttam, de utána megmagyarázta. Az jutott eszébe, hogy tájékozatlan és neveletlen diákjai gyakran kérdezik, hogy mire jó egyáltalán a karmester. Milyen kényelmes lenne egy ilyen produkcióval demonstrálni - sőt, ezt a karmestert, mint szemléltető példányt, külön belépődíj mellett is lehetne mutogatni...

Tényleg ennyire rossz volt? Illenék egy kissé elbizonytalanodnom. Ivor Bolton mégiscsak neves és elismert karmester. Szerződések, hangfelvételek, sikerek! Ugyanakkor most nem úgy látszik, mintha véletlen kisiklásról, netán indiszponáltságról lenne szó.
Nem lehet mindenki süket! Lehet, hogy csak én vagyok az? Lehet, habár szokatlanul biztos vagyok abban, hogy a Mozarteum Orchester Salzburg jó muzsikusokból álló, jó együttes. Abban is biztos vagyok, hogy a koncerten hallott két Mozart-szimfónia interpretációs szempontból meglehetősen zilált volt. Úgyhogy nem sok esélyt látok arra, hogy éppen az utolsó következtetésben tévednék. A gondjaimért, a rossz érzésért csak a karmestert tudom hibáztatni.

Még egy dologban vagyok biztos!

Lars Vogt egészen remek zongorista. Mindvégig éreztem a játékán egy sajátos, markáns tónust, billentése mégis rendkívül sokszínű és árnyalt. Uralkodó alkat, minden pillanatban irányított. Végig érezhettük és tudtuk, hogy mit akar. És élveztük.
Szerencsére elég hosszú a diszkográfiája, ideje válogatni belőle. Vajon felvételen is tudja, amit élőben?