Bohóc a ZAK színpadán…? - Norrington Budapesten

2005. június 8. - Zeneakadémia
J. S. BACH:
6. brandenburgi verseny
d-moll verseny két hegedűre
5. brandenburgi verseny
C-dúr szvit zenekarra

Camerata Salzburg
Sir Roger Norrington

Kijön a hangversenyrendező, és elmondja, hogy Sybilla Rubens hangszalaggyulladása miatt műsorváltozás lesz, majd érkezik Norrington, és mintha csak kapóra jönne neki az ott maradt mikrofon, eléggé komolytalanra véve a figurát - a zenekar magyar hegedűsének tolmácsolásával - szintén beszélni kezd.

Azért fontos dolgokat mond. Hogy ez itt egy modern hangszeres zenekar, de azért ugyanúgy tudnak barokk zenét játszani, mintha eredeti hangszereken játszanának a tagok. Ugyanannyian vannak, mint egy korabeli együttesben, ugyanolyan elrendezésben ülnek. Meg tudják csinálni a vonóval mindazt, amit akkor tudtak, és vibrátót is csak a szólisták alkalmaznak díszítésként. Egy tényező van, ami nem olyan, mint akkor, az pedig az ő, vagyis a karmester személye.

Azért odaül a zenekar elé, megadja a tempót, majd nem csinál semmit, főleg nem a második tételben, amely valójában egy kétbrácsás triószonáta lassútétel - tényleg semmi szükség karmesterre; a harmadik elején egy kis beintés, majd leintés a végén. Időnként kifordul a közönséghez. Ez van - mintha azt mondaná.

És ez viszont nem kevés. Lehetett egy kicsit akár visszatetsző is, ahogy az elején viselkedett, azért mégis csak az a karmester ő, aki minden idők egyik legjobb Beethoven-szimfóniaciklusát vette lemezre. És Bach zenéjének előadásában sem járatlan. A két brácsást a szélekre ülteti, közöttük három csellista, mögöttük a csembaló, nagybőgő. És megszólalnak, úgy, hogy az első ütemtől lefegyverezik a hallgatót (kritikust).

Bach a hatodik versenyt egészen különleges összeállítású együttesre írta. Két brácsa, két viola da gamba, cselló, basso continuo (bőgő, csembaló). Most csellók vannak gambák helyett, de a megszólalás a megtévesztésig hasonló az eredetihez.

És mint az elején mondta, megvalósítható - és ezért meg is valósul - minden játékbeli manír is. Ha a két brácsás nemcsak kiváló zenekari művész lenne, hanem olyan virtuóz, aki nem csak tisztán, de halálosan tisztán is képes játszani, tökéletes lett volna az élmény.

Két, valóban szólistakvalitásokkal megáldott hegedűs érkezik viszont a kettősversenyhez, talán ezért is gyorsabbak a szélső tételek annál, amit igazán szeretnék. Bach zenéjében van annyi belső erő, hogy visszafogottabb tempóban is hasson, ez kiderül a lassú tételből, amely elég mozgalmas tud lenni. És a hangzás is fényesebb most, kevésbé kamarajellegű, három-három zenekari hegedűs játszik, mai hangolásban, ami éppen azért emelkedett legalább fél hanggal a barokk fölé, hogy ilyen legyen.

Az 5. brandenburgi verseny jó például szolgált annak idején a régizene-teoretikusoknak, hogy bizonyítsák, miért van szükség eredeti hangszerekre. Kifinomult hangszer-összeállításának hangzásegyensúlya felborul modern hangszerekkel - mondták. Hát igen, az akkori, fából készült fuvola kamarazenei hangszer volt, mai fém utódja azért ilyen, hogy a romantikus nagyzenekarban érvényesülni tudjon. A vibrátó hiánya viszont a hangzás intenzitását csökkenti. Mindenesetre sem fuvolaversenyt vonóskarral, csembalószólóval nem hallunk, sem hegedűversenyt fuvolával, vagy fuvola-hegedűversenyt. Valódi kamaradarabot, ahol minden egyformán fontos a zenekarban: hegedű, fuvola, csembaló. Mint az elején mondta, halkan beszélünk, mint ahogy a régizenét is halkan kell játszani. (Angolul még jobb is: soft = puha, halk.)

Ez volt tehát jellemző az egész megszólalásra, amelynek hatását csak fokozta a csembalista kitűnő játéka. Kis tempóhajlítások, virtuóz futamok, telt hangzás. És a lassútétel - megint egy triószonátába illő - a túlpontozás által áthangsúlyozott ritmussal is újnak tudott hatni. Régizene-kedvelők számára is nagyszerű előadás, modern hangszeres kamarazenekarok számára etalon értékű minta volt.

Végül ezt hallhattuk a C-dúr szvitben is, ahol megjelent a teljes vonóskar, négy-négy hegedű, három-három brácsa és cselló, két nagybőgő felállásban. Többen, mint Bach idejében, viszont a modern oboa páros fagottal meg is kívánt ennyi vonóst az egyensúly érdekében. Azt már említeni sem kell, hogy a megszólaltatás mikéntje ismét a legjobb barokk zenekarokat idézte. Csak egy példa: a nyitány lassú részében az oktávfelfutás annak rendje szerint nem egy kötésre, hanem kettéosztva szólalt meg, de a különböző táncok is jellegüknek megfelelő tempóban, hangsúlyozással hangzottak el, és ezek megfelelő kivitele már több karmesteri segédletet is kívánt, bár ez néha ismét komolytalankodásba torkollott.

Norrington 1997 óta áll a Camerata Salzburg élén. Változnak a zenészek, de az ott töltött éveik alatt Norrington nyilván arra is képzi őket, hogy ilyen feladatok esetén ne csak egy-két próba után, betanulás-szinten kelljen megbirkózniuk a barokk zene előadásának nehézségeivel, hanem zenészi énjük része legyen e stílus előadási fortélyainak elsajátítása is. Hallhatólag nagyon érzékeny füllel ügyel a hangzásra, így amikor koncerten játszanak, már szinte semmit nem kell tennie a zenekar előtt, elég egy-két beintés és a lezárások levezénylése, és az eredmény igazi élmény.