Bogányi Gergely zongoraestje a Zeneakadémián

2005. január 31. - Zeneakadémia

SCHUMANN: Papillons
SCHUBERT: Négy Impromtu (op.90.)
SCHUMANN: Kreisleriana

Négy koncertből álló sorozatának első estéjén slágerszámokkal ült a Zeneakadémia - átlagosnál is köhögősebb - közönsége elé ebben az évadban már másodszor Bogányi Gergely.

Schumann Pillangókja, mint annyi más zenemű, irodalmi ihletéssel bír, mégpedig a zeneszerző költőbálványának Jean Paulnak egy metaforája szolgál alapjául: a poéta gondolatai pillangó módjára kelnek szárnyra báb állapotukból. Majd ide-oda röpdösnek, de báli, farsangi táncosok forgatagaként is felfoghatjuk kavargásukat. Mindenesetre ebben a darabban szinte percenként követik egymást a különböző színezetű, súlyú, hangulatú témák.

És Bogányi a pillangók csapongó röptéhez hasonló szabadsággal formálta rögtön az elején az első felszárnyaló zenei gondolatot. És később is tartotta magát ehhez a felfogáshoz, amely inkább a pillangók könnyedségére, mint inkább a nem is ritkán feltűnő komolyabb gondolatok kavargására koncentrált, ami végül is egy kissé súlytalanná tette a mű interpretációját. Pedig mint zongorista, minden eszközt bevetett. Legfőképpen hallatlanul kulturált billentéstechnikáját, amelyet itt némely részletben a bal pedállal is bőven megtámogatott - pianissimókat, és ehhez mérten visszafogottabb fortékat. És ezek már önmagukban is csodálni valóak voltak.

Másodikként a négy Schubert-Impromtu került sorra. Ezek közül a második, Asz-dúr fürge, triolás skálamenetei, és a negyedik, Esz-dúr akkordfelbontásos, jobbkezes témája sugallnak \"pillangós\" röpdösésre utaló játszhatóságot. Ennek a felfogásnak, és az ebből következő megvalósításnak éppen az utóbbi felelt meg leginkább, amely emlékezetes könnyedséggel hangzott el. Kevésbé volt kijátszva az első, a legsúlyosabb Impromtu gazdag gondolati tartalma, egyes motívumok, belső szólamok hangsúlyozatlanok maradtak. A szokatlan hangnemű Gesz-dúr darab jobbkezes akkordfelbontásai a dallam alatt a (túl sok) jobb pedál használata miatt összefolytak, lyukasnak tűntek.

Megvan Schubertnek az a saját világa, amelyen belül ezek a nagyszerű kis darabok értelmezhetőek, nincs szükségük egy utód támogatásra, még ha annak idején Schumann lelkes írásai sokat segítettek ezeknek a műveknek is a nagy zenei kánonba való bekerüléséhez.

Tehát minden csodálatunk ellenére hiányérzetünkkel kellett küzdenünk a szünetben az elhangzottakra visszagondolva. Nem túlzás azonban azt mondani, hogy utána egy másik zongoristával találkoztunk. Ez már megjelenésén is látszott, határozott lépésekkel sietett a zongorához, amint leült a hangszer elé, meg sem várva az őt köszöntő taps elhalását, belekezdett a Kreisleriana futamaiba. (A koncert elején még hosszasan várt a közönségzaj elülésére.)

És itt már nem volt külsődleges megfontolás. Akár E. T. A. Hoffmann szereplőit, akár valóságos személyeket - talán éppen saját magát és Clarát - nékik egymással, ha nem is ellenséges, de vitában álló alakjait rajzolja meg Schumann itt, minden kis tétel a neki rendelt kifejezésbeli árnyalattal szólalt meg. Ismét örülhettünk a leheletfinom pianissimóknak, de most már a dübörgő fortissimo futamok sem maradtak visszafogottak. Az érzelmi és értelmi oldalhoz is megfelelően közeledett a művész, ismét hangsúlyozandóan olyan pianistaerényeket felvonultatva, amelyek most már nemcsak önmaguk jogán voltak felülmúlhatatlanok, hanem a mű szolgálatába állítva valódi nagy, felejthetetlen zongoraestté is varázsolták a második részt.