Bogányi Gergely Chopin-estje

2005. május 4. - Nemzeti Hangversenyterem
\"Romantika!\" Fesztivál
Bogányi Gergely - zongora

CHOPIN: g-moll ballada
Két noktürn op.27
Három mazurka op.56
b-moll scherzo op.31
h-moll szonáta op.58

Az első szólóhangszeres estre került sor a \"Romantika!\" Fesztivál keretén belül a Művészetek Palotájában. Így végre arról is képet kaphattunk, mire képes az új hangversenyterem, ha nem nagy hangtömeget - bár ez némely esetben nem is volt igaz - kell eljuttatnia a hallgatósághoz a sokat emlegetett, kiváló akusztikának. A zenekari esteken megszólaló szólisták vagy zenekari szólók játékosait hallgatva sejteni lehetett, szépen szárnyalhat egy szál zongora hangja is. Ha nem is szól úgy, mint zeneakadémiai kedvenc helyeim tájékán, a földszint hátsó soraiban, elveszik a hang egy kicsit a nagy térben, de minden tisztán hallható, és a távlat érzete sem feltétlenül hátrányos.

Chopin valóban nagy romantikus, az elsők egyike. Az, hogy szinte csak zongorára írt, ideális alanyává tette egy a fenti címmel megrendezett - eléggé heterogén elemekből összeálló - fesztivál egyik komolyzenei hangversenyének egyedüli meghirdetett szerzőjévé. És hogy Bogányi Gergely őt választotta, az csak tovább erősítette azt a meggyőződésünket, hogy a Liszt-verseny győztes, megjelenésében Lisztre nyilván tudatosan emlékeztető zongorista, aki már elkezdte Chopin összes művének lemezre játszását, talán az ő műveiben találja meg azt a világot, amelyen keresztül művészi énjét a legteljesebben kifejezésre tudja juttatni.

Nagy, közismert művel kezdődött a műsor, és Bogányinak máris sikerült elmerülnie, és minket is megmerítenie Chopin, ha úgy tetszik, a \"Romantika!\" világában. Egy ilyen darab előadása akkor jó, ha megfelel várakozásainknak. Ez az alap Bogányinál, de hogy az a többlet - amivel ez túlemelkedik egy mű mindenre kiterjedő lehetőségeinek feltérképezésénél és térképre rajzolásánál - hol emelkedik a festői megjelenítés nem feltétlenül mérethű, de ezáltal a lényeget jobban kiemelő ábrázolásmódjának magasságába, az természetesen pontosan meghatározhatatlan.

Folytatódott ez a két Noktürnben, amelyek közül a második (Desz-dúr) darabot már hallhattuk a múltkorjában ráadásként, még szinte az előtte elhangzott Brahms B-dúr zongoraverseny előadását is elhalványítva. Az a végtelenségig szubtilis, az egész darab hangvételét meghatározó billentéstechnika, amelynek segítségével a mű ismét megszólalt, nem egyszerűen csak azt a közhelyet tette semmisé, miszerint a hangszer csak közvetítő eszköz, hanem azt is megmutatta, hogy végül is a zene maga is csak médium, amelyen keresztül a világ - vagy legalábbis annak bizonyos szegmensei - élesebben láthatóvá válnak. Például egy olyan kapcsolat által megteremtve, amelyet egy művész tud létesíteni egy 26m x 26m x 52m méteres zárt térben hallgatóságával. Egyedüliségében sebezhetőnek látszik színpadon, de mégsem önmagát teszi ott fontossá. Csak ismételni tudnám magam, ezért inkább pontosan idézem a lemezen előadott b-moll szonáta gyászindulójának középrésze előadásáról írottakat: \"Aki ezt így el tudja játszani, az nem a zongorán játszik, életünk egy kis darabját játszatja el velünk, magunkban.\"

A Három mazurka mint mű is érdekes volt, némileg különbözik az általánosnak tekinthető chopini hangzásvilágtól, inkább Liszt, de érdekes módon az öregebb Liszt harmóniavilága felé mutatva, amely - mint tudjuk - már Bartók felé indul.

De nemcsak a kifinomult billentéstechnikáról, húrpróbáló erőkről, kalapácsmechanikát izzító tempókról volt szó a koncerten, hanem a művek szerkezetének feltárásáról, hangzó anyagból való felépítéséről is. Ennek pedig egyik eleme a visszatérő dallamok újraformálása volt. Mert más egy dallam tartalma a mű elején, és akkor, amikor valahol a közepén, vagy a végén visszatér. Ennek érzékeltetése a hangszín, a karakter leheletnyi változtatásaival, az elme kutatóbb részének is teljes mértékben megadta, ami jár.

A szünet után a szonáta első tétele nehézkesen indult - viszonylag -, de itt Chopin sem remekelt igazán, és az első rész emelkedett hangulatát is nehéz lehetett visszahozni, ugyanannak a szerzőnek a műveivel. De a többi három tételben mind azt a szépet és jót kaptuk, amiről az előzőekben már említést tettem. Talán ide már másik szerző kellett volna.

Mint ahogy a ráadásban Liszt 2. rapszódiája hangzott fel először. Végül is Chopinnél még sok mindent nem találunk meg a \"Romantika!\" eszköztárából. Itt aztán bevetésre kerültek ezek is, és hogyan! A hatalmas terem hirtelen kicsivé zsugorodott, mert mindent betöltött a néha szinte irdatlannak ható hangtömeg, amely a lejátszhatóság határán járt mind tempóban, mind erőben. És közben, mint ahogy a koncert folyamán végig, értelmezhetően tagolt, logikusan egymásból következő és egymásra utaló maradt minden dallam, frázis, és nemcsak egyszerű bravúrdarabként, hanem annak is hallhattuk a rapszódiát, aminek Liszt is szánta: a csillogással felhívni a világ figyelmét a zenéjén keresztül hazájára, amihez azért a művet tartalmilag is el kellett mesélni. Standig ovation (álló ünneplés), mondja az angol arra, ami erre következett a közönség részéről.

A művész részéről pedig még egy Schumann Arabeszk, ami után visszagondolva csak az utóbbi időkben tőle hallottakra, például a Schumann Kreislerianára, a Brahms Zongoraversenyekre, e koncert Chopin Desz-dúr noktürnjére és Liszt Rapszódiájára, bizony helyén való a gondolat: napjaink egyik, ha nem a legnagyobb romantikus zongoraművésze avatta a fel a termet mint szólóestek helyszínét, meghatározva, mit is kell annak mutatnia, aki ide merészkedik. Tényleg, hol késik a Chopin-sorozat második lemeze?