Bobby McFerrin az Erkel Színházban

2004. május 24. 16.00
Erkel Színház
Matáv Szimfonikus Zenekar
Varga István - cselló
Vezényelt és énekelt: Bobby McFerrin

MOZART: Prágai szimfónia
SIBELIUS: Valse Triste
VIVALDI: d-moll kettősverseny csellókra
Improvizációk

Végül - a bevezető beszédet is beleszámítva - húsz perces késéssel kezdődött a ráadásként meghirdetett délutáni koncert, lassan gyülekezett a munkahelyéről nehezen megszabadulni tudó közönség, de végül majdnem teljesen megtöltötte a nem kicsi nézőteret.

A vezénylő ember még nem biztos, hogy karmester -szűrhette le a tanulságot az ember a műsor első számából, a Mozart-szimfóniából. Láthatólag jól felkészített zenekar elé állt ki Bobby McFerrin, és mozdulatait sem lehet sutának nevezni. Muzikálisan mozgott, túlzások nélkül, kotta nélkül, és láthatólag ismerte a művet. Bal keze persze ritkán és plusz információt nem közölve lendült mozgásba, de - híres - személyisége hallhatólag megérintette annyira a zenekart, hogy mindenképpen többet kaptunk, mint egyszerű leckefelmondást. Ami hiányzott, az a magasabb rendű értelmezés volt, aminek része kellett volna, hogy legyen a basszus szólamban előforduló témabelépések előkészítése, megformáltatása. A kürtösöktől szép és pontos belépéseket hallottam, a hegedűk rendetlenkedtek olykor.

Előre nem jelzett műsorszámként került sor Sibelius Valse Triste című kis szimfonikus darabjára. Könnyed dallamokkal fűszerezett muzsika, a lassan elhalkuló vég talán azt próbálta érzékeltetni, hogy más is történik ott, mint gondtalan sétálgatás.

Vivaldi versenyművéből - a mester legjobbjai közé tartozó, igen szép darab - mindent megkaptunk, ami a kottában írva van, de semmi pluszt, csak éppen az egyik szólam dudorászva-énekelve hangzott el. Varga István eleinte elfogódottan - bejátszatlanul? -, kissé ide-oda intonálva játszott, de a harmadik tételt már virtuózan, felszabadult erővel hallottuk a különös párostól.

Az első rész, ha nem is volt elkápráztató, nem okozott csalódást sem: magasrendű művek elfogadható előadásban, semmi bohóckodás, kóklerkedés, és a tételek között tapsolni kívánó közönség is (amelynek jó része, gondolom, vagy soha, vagy nagyon-nagyon régen hallott Mozart-szimfóniát, Vivaldi-versenyművet hangversenyen) olyan pluszt kapott, amit mindenképpen pozitívumként kell McFerrin számlájára írnunk.

A második részben már teljesen egyedül jelent meg a színpadon, és kezdetét vette a műsornak az a része, amelyért - gondolom - mégiscsak a legtöbben jöttek. Tehát mikrofonba dü-düzve, közben ritmuskíséretül a mellét verdesve énekelt, és bevallom: meglepett. Nemcsak a nagy hangterjedelem, hanem hangjának hihetetlen mozgékonysága is. Olyan gyorsan és pontosan tudott a basszushangokról a két-három oktávval magasabb dallamhangokra ugrani, hogy szinte valódi kétszólamúságnak hatott. (Egyébként az egyik darab záróhangjaként azt is kaptunk.)

És dallamvilága sem az átlagos - számomra gyakran hígnak tűnő jazz-es futamokból épült fel -, hanem valami teljesen egyéni, a jazz-nél jóval ősibbnek, halványan afrikainak tűnő elemekből. Már a második számban megénekeltette a közönséget, amely - becsületére legyen mondva - igen tisztán adta az alapot. (Nem tudom, mennyi jött ebből felvételről.) A harmadik szám tetszett a legjobban, itt teljesen a capella adta elő azt, amit a legjobban tud: mindvégig jelenlévő basszushangokra épülő egyéni dallamvilágát, tiszta énekét, hihetetlen hangi bravúrjait. Ha nem is egész estét betöltő szórakozás, mindenképpen figyelemre méltó produkció. Volt még Gounod Ave Mariája, szintén közönségénekeltetéssel, bár itt csak a felvétel győzte végig a szólamot szöveges énekléssel a közönség helyett, valódi jazz-improvizáció, és a végére...
Ráadásként McFerrin a nézőtéren próbált - egyénileg - az alap éneklésére rávenni egyeseket - néha jó eredménnyel.
Végül tehát nívós szórakozásban is volt részünk a komoly művek mellett, túlzott show-elemek nélkül, és a közönség még azt az élményt is kapta, amit - tulajdonképpen ez valahol baj -, más koncerteken sohasem: az aktív részvétel lehetőségét.